Tisztelt Tanár Úr!
Az én kislányom, Flóra 16 éves, gimnazista. Okos, szépséges és nagyon érzékeny. Mondhatni: művészlélek, mert gyönyörűen rajzol, fest és énekel. Sajnos az édesapjával elváltunk három éve. A kapcsolatuk jónak mondható, mert nagyon szeretik egymást. Igaz, mostanában az édesapja rengeteget dolgozik, Flóra úgy érzi, kevés ideje van rá. Gondja még az az apjával, hogy a kapcsolatai sorra kudarcot vallanak, boldogtalannak látja őt, sokszor helytelennek tartja a tetteit, miközben persze nagyon szereti, félti is őt.
Az én gondom a kislányommal, hogy tartósan lehangolt, rosszkedvű, sír, kétségbeesik. Az iskolai teljesítménye is romlott. Többször előfordult, hogy azt mondta, képtelen odafigyelni a tanulásra. Úgy gondolja, a barátnője nem érti meg. Sokszor úgy érzi, hogy nem érti, nem ismeri igazán senki a barátai, osztálytársai közül; én úgy gondolom, nem is enged közel magához másokat. Úgy látom, semmi esetre sem rosszabb az élete, mint a többi hasonló korú gyermeknek. Az édesapja is, én is nagyon szeretjük őt is, az öccsét is. A lakásunk otthon. Mindig igyekszünk megértőek, türelmesek lenni, bár természetesen vannak szabályok, amelyeket be kell tartani. Úgy gondolom, ő egy meleg-korlátozó családban nőtt fel. Tudom, hogy kamaszkorban szinte természetesek a hangulatingadozások, de azért mégsem vagyok benne biztos, hogy normális, ha az én gyerekemtől naponta hallok ilyesmiket: „nincs semmi értelme az életnek”, „a legjobb lenne meghalni”, „minden szar” (elnézést), „semmihez semmi kedvem”, „nincs erőm”, stb.
Van, amikor két napig ilyen, aztán egy-két nap vidámság jön. Elvittem gyermekpszichológushoz, nem erőszakkal, hanem előtte megbeszéltük, beleegyezett. Mégis ő maga mondta el nekem, hogy szerinte nincs értelme járni, mert a legtöbb gondját nem mondja el úgysem. Azt is tudom, hogy ő pici korától kezdve nagyon nyitott gyermek. Mindig mindent bátran megkérdezett, illetve elmesélt, bármilyen témával kapcsolatban. Azt is mondta többször: milyen jó, hogy megértő vagyok vele, és hogy neki milyen furcsa, hogy néhány osztálytársáról azt sem tudják a szülők, mit csinál, merre jár. Most viszont úgy érzem, nem tudom, hogyan segítsek rajta. Ha kérdezem, mi a baj, általában azt mondja, hogy minden. Hogy semmi sem jó. Hogy bármire gondol, mindennel baj van, mindentől csak rosszkedvű lesz. Hogy úgy érzi, valami elveszett, ami egy éve még megvolt, de nem tudja, mi az.
Kedves Tanár úr! Hogyan segítsek neki?
Segítségét, válaszát előre is megköszönve, őszinte tisztelettel:
egy aggódó édesanya
Kedves Levélíró!
Leveléből úgy ítélem, kislánya életének abban a nehéz periódusában van, amelyen minden tizenévesnek – kinek több, kinek kevesebb gyötrelemmel – át kell vergődnie. Keresi önmagát, élete értelmét, helyét a világban. Mindez azt jelenti: a szülő nem tehet mást, érezteti, hogy ott áll a gyerek mögött, nyitottan a beszélgetésre, készen a segítségnyújtásra – ha a gyerek igényli. A küzdelem jelentős részét – az autonóm felnőtt emberré válás lelki feladatait – a gyereknek magának kell elvégeznie. Mindezzel szemben meg kell jegyeznem azt is: mindig aggodalommal tölt el, ha egy ilyen korú gyerek arról beszél, hogy az életnek nincs értelme, és jobb lenne meghalni.
| Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba |
Az esetek többségében – szerencsére – ezek csak a megmagyarázhatatlan, rossz hangulatot kifejező „szavak”, de mégsem szabad félvállról venni azokat. Azt javaslom, kislánya továbbra is járjon pszichológushoz, még akkor is, ha – kezdetben ez mindig így van – kislánya úgy gondolja, nincs értelme. Amikor kislányán erőt vesz a depresszív, pesszimista hangulat, a pszichológus segíteni képes abban, hogy a gyerek minél előbb fölébe kerekedjék a rossz érzéseknek, illetve észreveszi azt is, ha netán valóban valami veszély fenyegeti őt.