Kell, hogy a gyerek féljen a tanártól?

nlc | 2010. Szeptember 11.
Hétéves gyermekem első osztályba jár. Pár hónap alatt kiderült, hogy az egyébként tündéri és igen fiatal tanító néni nem tudja befolyásolni az akaratát…

A fiam inkább játszótársként kezeli. Ha Tomi ki szeretne menni a teremből, kimegy, ha fel szeretne állni, hátramenni a barátja padjához, megteszi. Tartok tőle, hogy a túl határozott férjem nevelési elveivel függhet össze a viselkedése, mivel nálunk mindig „rend van”. A gyerek vele nem felesel, neki engedelmes, igaz, a férjemhez mindenki így igazodik, nagyon erőteljes ember.

Van olyan helyzet, hogy éreztetni kell a gyerekkel, a felnőtt van „följebb”, vagy egyenrangú társnak kell tekinteni? Ha most nem tanulja meg, mi lesz később, amikor felső osztályba lép?

Üdvözlettel:
Magyar Attiláné

Dr. Ranschburg Jenő írása

Egyetértek a kérdésében rejlő állítással: bizony, tekintély nélkül nem lehet gyereket nevelni! Ám téved, ha azt hiszi, hogy tekintély kizárólag félelemből fakadhat! A másfél-két esztendős gyerek – aki már rendszerint totyog – a tilalmak, a tabuk világában él. Vágyai, elementáris kíváncsisága arra késztetik, hogy mindent megfogjon, birtokba vegyen, és törekvésében nem gátolja semmi belső útmutatás, hogy mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. A tiltást kizárólag a szülő jelenti, aki követi jóformán minden mozdulatát; felhajtja a terítőt, mielőtt kisfia lerántaná, vagy röptében kapja el a vázát, amit kislánya éppen a padló felé irányított.

Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba

 

Előfordul, hogy a szülőnek sikerül megakadályoznia a „katasztrófát” („nem szabad, kicsim!” – hajtogatja), de előfordul az is, hogy elkésik. Ilyenkor gyermekét „megbünteti”. Ezerféle lehetőség kínálkozik erre, de ezek a „büntetések” csak akkor hatékonyak, ha jelzik: a cselekvések, melyeknek nyomán a szülő kiszabta azokat, nemkívánatosak! Hiszen a gyereket veleszületett érdeklődése mindig az ismeretlen felfedezésére ösztönzi, de nem rendelkezik olyan belső jelzőrendszerrel, amely zöldet mutat, amikor nyugodtan cselekedhet, és pirosat, amikor a vágyott tevékenység tilos. A jelzőrendszer szerepét ilyenkor a szülő látja el, és megtörténik, hogy ezt hibásan teszi.

A helyesen alkalmazott „büntetés” ugyanis nem ítélet, nem megtorlás, nem a fájdalom és a félelem kiváltásának eszköze, hanem iránytű: segít a gyereknek abban, hogy megtanulja, melyek azok a normák és értékek, melyek mentén élnie kell, illetve melyek azok a viselkedésformák, melyeket a közösség – a család és a társadalom – helytelennek ítél. Ha a szülő így jár el – éreztetvén, hogy nem a gyerek személyével, csupán a viselkedésével elégedetlen –, a szeretetkapcsolat nem sérül, a gyerek nem fog félni sem az anyjától, sem az apjától, ugyanakkor nem csorbul a szülői tekintély sem. Ez utóbbinak ugyanis egyrészt a biztonságérzet az alapja, amelyet minden így nevelt gyerek a szülő közelében érez. Másrészt a felnőtt szociális „mindenhatóságának” élménye: ha apu vagy anyu közel van, nem történhet semmi baj, hiszen ők elérik a kilincset, ha ki kellene nyitni az ajtót, egy mozdulattal leemelik a játékot a szekrény tetejéről, és őt magát is könnyedén elkapják a csúszda végén.

Már az óvodáskor kezdetén megfigyelhetjük, hogy a gyerek magától is különbséget tesz a tiltott és a megengedett cselekedetek között. Sok évvel ezelőtt egy háromesztendős kislány magatartási problémáit igyekeztem megoldani, aki rendkívüli módon érdeklődött a lakásomban található apró dísztárgyak iránt. Vágyakozva nyúlt a polcon álló kerámia felé, majd visszarántotta a kezét, baljával rácsapott egyet jobb keze fejére, és szemrehányóan mormolta: „Nem szabad!” Mintha az édesanya belebújt volna a gyerek bőrébe, és személyes jelenléte híján belülről, a gyermek lelkéből szólva próbálta volna megakadályozni a tilalmas cselekedetet!

A hét-nyolc év körüli kisiskolás rendszerint elérkezik arra a szintre, amelyen ez a „belülről szóló hang” – amit a pszichológia felettes énnek nevez – már alkalmas arra, hogy megállítsa a vágyott, de tiltott cselekedeteket, és a gyereket a legfontosabb szabályok betartására késztesse. Mi lehet az oka annak, hogy egyes esetekben – mint az Ön kisfiánál is – ez mégsem történik meg? Előfordul, hogy ebben az életkorban a „felettes én” éretlen még, és könnyen hatástalanná válik. Ez azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben a cselekvés utáni ösztönös vágy elnyomja, a gyerek pedig képtelen ellenállni a kísértésnek: például a tanítási órán feláll a helyéről – pedig tudja, hogy ezt nem szabad –, és odamegy a barátjához, ha mondani szeretne neki valamit. A jelenség egyik gyakori magyarázata a szülő következetlensége a nevelésben: reakcióit nem a gyerek viselkedése, hanem saját hangulata határozza meg! Amikor jókedvű, mindent elnéz, amikor kedvetlen vagy éppen ideges, a legapróbb kihágásokat is keményen – nemegyszer túl keményen – bünteti. A gyerek pedig megtanulja, hogy a büntetéseknek nincs közük az ő viselkedéséhez, azok a számára kiszámíthatatlan szülői szeszély következményei. Így azután félni kezd a szülő fenyegető közelségétől – sokan az ilyesmit tekintélynek gondolják –, meghúzza magát a közelében, de ha éppen nincs jelen, sem a belső hang, sem a pedagógus által megfogalmazott szabály nem tartja vissza a tiltott cselekmény elkövetésétől.  

Leveléből azt gyanítom, hogy Tomi esetében ilyesmiről lehet szó. A nevelő és a gyermek sohasem egyenrangú! A szülő hatalmas és erős, a gyermek gyenge és kiszolgáltatott. Éppen ezért szükséges néha magasra emelni, „hogy nagy, hogy óriás legyen” – vagy éppen leguggolni mellé, a padló közelébe.
Azt javaslom, ne legyenek szigorúbbak és keményebbek Tomihoz, mint eddig. Inkább a szabályok szerinti, szeretetteljes, magyarázatokkal kísért és következetes nevelésre törekedjenek. Ez nyújtja a legtöbb esélyt arra, hogy a tanév második felében Tomiból az iskola rendjét betartani képes, igazi tanuló váljék.

Exit mobile version