Régóta várható, a szám szimbolikus jellegénél fogva mégis döbbenetes hír ad némi aktualitást az óvodák helyzetét boncolgató írásunknak: mostantól hivatalosan is kevesebben vagyunk az országban tízmilliónál. S hogy a helyzet még aggasztóbb legyen, Európa és a fejlett Nyugat más országaihoz hasonlóan nem csupán fogyatkozunk, de rohamosan öregszünk is. A csökkenő gyerekszám így tehát még nagyobb kihívások elé állítja azokat a keveseket, akiknek éppen óvodáskorba lépő gyermeke van.
Ádáz harc a helyekért
Helyet találni a család szeme fényének bizonyítottan vetekszik azzal az ádáz küzdelemmel, amely a főváros ingyenes utcáiban a szabad parkolókért folyik. A „régen minden jobb volt” örök toposza bizony nem indokolatlan ezen a téren: a rendszerváltás előtt minden vállalatnak, intézménynek, téesznek és hivatalnak saját óvodája volt (a többi, rendes állami hely mellett), ami automatikussá, egyszerűvé és természetesen ingyenessé tette az elhelyezést. De a fenntartó szervezetek eltűnésével, átalakulásával – és természetesen az óvodáskorúak számának csappanásával – egyre több intézményi hely vált feleslegessé, és mivel egy-egy székecske, ágyacska és bögrécske kidobásával nem lehetett költségeket csökkenteni (bocsánat: racionalizálni), így egyre több óvodát és bölcsődét kellett bezárni (e sorok szerzője amúgy szemtanúja volt saját gyerekkori gaztettei színhelye ledózerolásának). A megszűnések területi eloszlása azonban korántsem mondható homogénnek: mára sokfelé lehetetlen bekerülni az önkormányzati – ingyenes – óvodákba, máshol meg szinte nem is bújócskáznak a kis csibészek, mert nem is találnák meg egymást, olyan kevesen vannak.
A gondot természetesen az előbbi helyzet okozza. Érden például 2009-ben a 907 jelentkezőből több mint 350 gyerek nem nyert óvodai felvételt, mert a település infrastruktúrája nem alkalmazkodott a növekvő – és az országos tendenciákkal szemben egyre fiatalodó – népesség igényeihez, de hasonló a helyzet sok más településen is, jellemzően a nagyobb városok sűrűn lakott részein vagy a Budapestet övező alvóvárosokban. Az ideális óvoda választásakor tehát már régóta nem a távolság, az udvar nagysága, az ebédhez adott piskótatészta állaga vagy Panni néni mosolya a döntő, hanem a van-e hely kérdésre adott válasz. Már ha a válasz igen. Mert nemleges esetén újabb futam kezdődik.
Pénz beszél…
Ha a szülők kertjében olajkút tört fel nemrégiben, vagy a telken a nagyszentmiklósival vetekedő aranykincset forgatott ki az ásó, akkor semmi gond, a bőség zavara az egyetlen, ami problémát jelenthet. Indulhat a lurkó angolul gügyögni, tanulhat tőzsdézni a legókockákkal, vagy akár média-kommunikáció szakos minizseni is lehet belőle, akár az egyre népszerűbb Waldorf-módszer mellé is leteheti a voksát a szülő, de ami valaha szegény gyári munkások gyerekeinek szóló pedagógiai reform volt, mára drága divattá érett. A többieknek marad a távolabbi, kicsit kisebb udvarú vagy kicsit zajosabb főúton lévő ovi – ha marad egyáltalán. Ami természetesen egyáltalán nem ingyenes (hol többé, hol kevésbé bújtatottan felmerülnek az étkezéssel, a különfoglalkozásokkal kapcsolatos költségek, az óvodai alapítványok és 1%-ok is mindenhol igyekeznek olajozni a gépezetet). Így nem ritka, hogy a lakóhelytől távol eső óvodába tudja csak járatni a dolgozó szülő a mit sem sejtő háromévest, ami a családi életet nagyjából az idővel való nonstop versenyfutásra redukálja – a minőség, a komfort vagy a nívó már rég az elhanyagolható szempontok listáján parkolnak.
Kiskapu?
| Mennyi az annyi?
Az ingyenes óvoda mítosza legfeljebb választási kampányok idején elevenedik meg újra: ma már nincs olyan hely (legfeljebb a leghátrányosabb helyzetűek számára), ahol ne kellene legalább az étkezésért némi hozzájárulást fizetni. Az önkormányzati óvodákban ez jellemzően havi 6000–8000 forinttól indul, de természetesen itt is nagy a szórás. |
Alternatívát jelenthet a családi napközi intézménye, ami sok szempontból könnyebbség, de akadnak hátulütői is. Bár a működtető családoknak – már ha egyáltalán hivatalosan bejelentett napköziről van szó –, igen szigorú feltételeknek kell megfelelniük, ezek többsége azonban egészségügyi és higiéniai előírás, a klasszikus óvodai feladatokat – mint a szocializálás, iskolai előkészítés, szakképzett gondozás – csak szerencsés esetekben látják el maradéktalanul.
A személyes benyomásokat ilyen választásnál soha nem nyomhatja el a havonta fizetendő díj mértéke vagy a szülő kényelme. Van ennek a kalákamódszernek egy szabályozatlan, de egyre terjedő formája is: egy-egy közösségben, lakóparkban állnak össze az ismerős, baráti szülők, és közösen oldják meg a gyerekek felügyeletét, étkeztetését. Ebben az esetben már nagyobb az esélye, hogy nem egyszerű megőrzőről van szó, hiszen a szülők kapcsolata eleve a bizalomra épül.
Akkor maradjunk otthon?
Ezek az alternatívák azonban, legyenek bármennyire otthonosak, kényelmesek gyereknek és szülőnek egyaránt, nem teljesíthetik mindenben az óvodával kapcsolatos elvárásokat. Már csak a törvény betűje szerint sem. Magyarországon előírás ugyanis, hogy legkésőbb 5 éves kortól legalább 1 éven át „rendes” óvodába kell járatni a gyerekeket, különben nem mehet iskolába – ilyenek az önkormányzati intézmények és a hivatalos minősítésű alapítványi óvodák. Ezalól csak a nevelési tanácsadónál végzett iskolaérettségi vizsga adhat felmentést, de egyáltalán nem biztos, hogy Anyuka egyetlene valóban jobban jár azzal, hogy otthon bámulja az üvegbura falát addig, amíg a kortársai kint homokvárat építenek. Az óvoda ugyanis nem egyszerűen gyermekmegőrző és -hizlalda, hanem a szocializálódás, készségfejlesztés és a családon kívüli életre való felkészülés elsődleges helyszíne. Ráadásul olyan hely, ahol egyáltalán nem a Gyurikát reggel odaszállító terepjáró típusa, a Katika táskájában lapuló Barbik száma vagy éppen Feri megstoppolt zoknija fog dönteni a homokvár királyának vagy királynőjének személyéről. Hanem ők maguk. Persze, csak ha lesz hol.