Ketten, együtt – történjen bármi
Faragó Attila és Rita, gyermekeik: Attila és Johanna
2002. december 30-án hazafelé utazott szilveszterezni négy ember – a Faragó házaspár, a férj szülei – és még valaki. De sosem érkeztek meg, legalábbis úgy nem, ahogyan elindultak…
Attila és Rita a férfi szüleivel az M3-as autópályán robogott, amikor felfigyeltek egy balesetre az út szélén. Azonnal megálltak segíteni. Attila és édesapja épp az elakadásjelző háromszöget készült kivenni a csomagtartóból, amikor valami elképesztő történt. „Csak a csattanásra emlékszem. Ahogy odafordultam, a kalaptartó óriási erővel eltalálta az arcomat. Ez volt a szerencsém, hogy oldalra fordultam” – emlékszik vissza a feleség, aki akkor épp hét hónapos terhes volt. Ha nem fordul meg, nagy erővel a pocakját üti meg. Így „csak” az arccsontja törött el. Közben a két férfi az út mellett feküdt, mozdulatlanul. Attila – maga sem érti, hogyan, hisz annyi vért veszített – még onnan is várandós feleségét nyugtatgatta, hogy nincs semmi gond.
Csupán egyéves házasok voltak. Nagy szerelem után gyors esküvő: nem volt mit latolgatniuk, mindketten tudták, megtalálták az igazit. Majd az ország keleti feléből a főváros melletti Fótra költöztek, hogy ott alapítsanak családot. Sokat utaztak azonban a szülőkhöz, gyakran mentek azon az úton, ahol egy autós elbambult. „Akkor döbbentem rá, mekkora a baj, amikor Attila műtétje után odajött dr. Turcsányi Béla, hogy hezitáltak, amputálják-e a férjem egyik lábát.” Rita úgy véli, az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy akkor került Egerbe a neves sebész, aki képes volt megmenteni a szétzúzódott végtagot.
Rita az Egertől nem messze lakó keresztanyjához költözött, hogy nap mint nap bebuszozzon a párjához, akire nemcsak neki, de születendő kisfiuknak is szüksége volt. „Ha Atika nem lett volna, lehet, hogy elhagyom magam, de így nem volt választásom. Rengeteg segítséget kaptunk mindkettőnk családjától és a baptista gyülekezettől is” – teszi hozzá Attila.
Az apa még akkor januárban igyekezett üzletet kötni orvosával, hogy bent lehessen kisfia születésénél: „Azt mondta, örüljek, ha élni fogok akkor.” Ám március 5-én, amikor szinte percre pontosan érkezett a kis srác, igenis ott volt! Igaz, akkor még kerekes székben, de látta, hogy makkegészségesen világra jön a kisfiú, akinek azóta már húga is született.
Ritára azonban ekkor várt a neheze: éjszakánként egyszerre kelt síró csecsemőjéhez, és ha kellett, sokadszorra műtött férje átvérzett kötését cserélte. „Nem volt időm szülési depresszióra” – vallja be, bár hozzáteszi, megviselte, amikor Attila fél év múlva újra munkába állt, ha részidőben is, orgonaépítőként. Ám addig a nap minden percét együtt töltötték, és Attila ezért is hálás a sorsnak. Azért bevallja, nem egyetlen mélypont, inkább több kisebb gödör volt a történetükben, amikből néha nehéz volt kimászni. „Például amikor sok volt már a fájdalom, vagy nem olyan ütemben gyógyultam, ahogy előtte. Vagy amikor falhoz vágtam a telefont, mert ilyen is volt.” Rita szerint viszont a problémáik oka néha épp az óriási segítő szándék volt. „Többen javasolták például, hogy költözzünk haza, mert úgy könnyebb lesz, de én nem szerettem volna feladni a házikónkat” – mondja, és azt sem titkolja, ebben Attilával sem értettek egyet. A családfő azonban elismeri, időközben rájött, Ritának volt igaza, és talán épp ezért élnek ma így együtt: ilyen megértésben, ilyen házastársi közösségben. Nem lázongva, hanem elfogadva, ami történt. Hisz értelme kellett hogy legyen mindennek, bizonygatják. „Ma már másként értékeljük ezeket az éveket – teszi még hozzá Rita. – Más lesz a fontos egy ilyen próba után.”
Válás – ami összeköt
Gyarmathy Gábor és Éva, kisfiuk: Gergő
A találkozásuk törvényszerű volt, nem tudták „megúszni” a közös életet. Ám a nagy szerelem keserves véget ért… De közös történetüknek akkor korántsem lett vége.
Amikor először találkoztak, mindketten kapcsolatban voltak még, így csak futó ismeretség született közöttük. Mégis, amikor egy év múlva Éva vette fel barátnője telefonját a munkahelyükön – akit épp Gábor hívott eladó lakása miatt –, egyből megismerték egymást. És azonnal folytatták is az esztendeje megkezdett beszélgetést. „Szerencsére vinnem kellett a papírokat a barátnőjének, akkor is találkoztunk, és mindig kellett vinni egy-egy újabb iratot” – teszi hozzá huncut mosollyal Gábor.
Három hónapra sem volt szükségük, összeköltöztek, majd alig egy év múlva a fiú megkérte kedvese kezét. „Erre nem számítottam! Már csak azért sem, mert tudtam, nem igazán házasságpárti” – árulja el Évi. Hamarosan sor került az esküvőre is: 2000 augusztusában kimondták a holtomiglant.
Éva egyre jobban vágyott egy kisbabára. 2003-ban meg is született kisfiuk, Gergő. Mire egyéves lett, kiköltöztek Dunakeszi egyik fantasztikus lakóparkjába. Gábor azonban egyre magányosabbnak érezte magát az idillben.
Próbált beszélni Évivel, akinek az energiáit viszont lekötötte a kisfia, a ház körüli teendők és egy másoddiploma meg az egyre sötétebben ránehezedő szülés utáni depresszió. Nem is tudta felfogni, mekkora a baj, egészen addig, míg Gáborból kirobbant: elköltözik. „Amikor elmentem itthonról, azt mondtam Évinek, olyan, mint egy gép. És felsoroltam neki az életünket: Akartál esküvőt. Pipa. Költözzünk nagyobb lakásba. Pipa. Akartál gyereket. Pipa. Pipa. Pipa” – meséli Gábor. Éva nem titkolja, akkoriban szexre sem vágyott, mindig csak ígérte férjének, majd holnap. És egyszer csak többé nem volt kinek ígérni.
Valóssággá akkor vált Évi számára a helyzet, amikor rádöbbent, Gábornak új kapcsolata van. Innentől viszont a pokol kezdődött. Harcoltak a kisfiukért is, akit anyja nem akart az idegen nőhöz engedni, apja viszont gyakran szeretett volna látni. A hivatalos válási procedúra lezárulása után végre rendeződött a kapcsolatuk – ebben szerepet játszott, hogy Évi is új partnerre talált egy év szomorkodás után.
Ám a boldogságot egyikük sem találta meg másnál: mindketten szakítottak. És szép lassan valami el kezdett megváltozni köztük. Évi úgy emlékszik vissza, egyre több bókot kapott. Majd egy este, miután a kisfiút elvitte a nagyszülőkhöz, Gábor nem bulizni indult, hanem vissza Évihez – aki nem dobta ki. Egy évig még a bujkálás mellett döntöttek, mert nem szerették volna a gyereket összezavarni, de egyre több lett a közös családi program. Aztán eljött az a reggel is, amikor a kisfiú ámuló örömmel vette tudomásul, hogy apa ott aludt náluk.
„Évi sokat változott, már lazábban veszi a dolgokat” – mondja elismeréssel Gábor, aki azt is tudja, neki mit kell másként csinálnia. Utólag rájött, a baráti társaságát túlságosan a családja elé helyezte.
Nem terveznek ismét házasságot, mert már nem az a fontos.
Álom – túlteljesítve
Szakács Carmen és Berhés Gergely, gyermekeik: Botond, Eszter, Gergő és Dorka
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és egy fiú, akik egy, a Három Szüzek szülinapja alkalmából rendezett buliban találkoztak egymással. Carmen bevallja, azért ő már egy picit előbb felfigyelt a lelkes és segítőkész fiúra, aki intézte a tortát.
A meséjük eleje nem nyúlik, mint a rétes: másfél hónap után összeköltöztek. Gergő szerint akadtak ugyan kisebb-nagyobb nézeteltérések, amibe az elköltözés is belefért, de sokáig nem bírták egymás nélkül. Annyira nem, hogy egy idő után szerették volna szerelmüket megpecsételni egy közös gyermekkel. Ám itt a sors megálljt parancsolt: Carmennek nem sikerült teherbe esnie. „Ez volt az első próbatétele a kapcsolatunknak” – árulja el.
De nem tántorította el őket semmi elhatározásuktól: belevágtak egy meddőségi kezelésbe. Fél év után sikerrel is jártak, de még mennyire! „Először nem tudták, hogy négy vagy három babánk lesz” – árulja el Gergő. Végül három csemete, két fiú és egy lány készülődött a világra. Közben a sors sem pihent: Gergely édesapjánál agydaganatot állapítottak meg.
Minden izgalom ellenére Carmen terhessége szépen alakult. Már a hetedik hónapban járt, amikor elment a szokásos vizsgálatra, és orvosa egy kis magnéziuminfúziót javasolt neki. Beküldte az egyik budai kórházba, ahol semmi sem úgy történt, mint kellett volna. Hosszas várakoztatás után hibát hibára halmoztak az egészségügyi szakemberek. A kismamát egészen addig sikerült eljuttatni, hogy elfolyt a magzatvize. Azonnal szállítani kellett az egyik felkészültebb klinikára. „Innentől azonban már nagy szerencsénk volt, mert épp ügyelt a főorvos, és öt perc alatt lezajlott a műtét” – teszi hozzá Carmen.
|
Mit ajánl a szakértő? „A komoly krízis legnagyobb veszélye az, ha mindkét fél áldozatnak tekinti magát, és a férfi meg a nő is azt gondolja, neki a legnehezebb. Ezért nem figyel eléggé a párjára, nem látja, hogy a másiknak is nehéz a helyzete – mondja dr. Mészáros Ádám mediátor. – Arra vár, hogy a társa figyelmesebb legyen, és az erőfeszítéseit elismerje. Eközben elfeledkezik ugyanezt nyújtani a párjának. Ez egy öngerjesztő folyamat, aminek sokszor az az eredménye, hogy a pár mindkét tagja egyre rosszabb lelkiállapotba kerül.”
|
Amikor úgy tűnt, végre minden rendben, újabb próba következett: a három egészséges baba közül az egyik állapota romlani kezdett. Kamravérzés, az agyvérzés egy enyhébb formája alakult ki nála. Mert elfelejtettek beadni neki egy fontos gyógyszert. A picit megműtötték, akkor először. „A mi házasságunk tényleg sok mindent kiállt – sóhajtja Carmen –, de Gergő mindig támogatott.” Az összefogás pedig kellett, mert bár Botond és Eszter hazamehetett, a kis beteg kórházban maradt. Így anyu otthon megetette a két picit, majd rohant be szoptatni – a három babát kisebb-nagyobb eltéréssel, de egy évig maga tudta táplálni.
Mire elérkezett a nyár, kezdtek belerázódni a nagycsaládos életbe, ám ismét megmérettetés következett: Carmen egyre rosszabbul érezte magát. „Egyszer álmomban láttam egy szőke fürtös kislányt játszani a nappalinkban, azt mondta, Dórának hívják. Igen, a mi Dorcsa lányunk volt – int a polcon álló egyik kép felé, amiről valóban egy kis loknis angyal nevet vissza ránk. Persze először apunak is magához kellett térnie, amikor az orvos is megerősítette a jó hírt. „Úgy voltunk vele, ahol három gyerek van, a negyediknek már csak enni kell adni. Persze mára tudjuk, azért ez nem így működik. Hiszen ha az egyik lánynak veszünk valamit, olyan a másiknak is kell” – mutat a szépen kettesével sorakozó aprócska babakocsik és miniágyak felé az apuka.
Miközben Carmen szíve alatt negyedik gyermekét hordta, decemberben ismét meglátogatta őket a végzet. Gergő édesanyja tragikus hirtelenséggel elhunyt. Majd elment párja édesapja is. Carmen elismeri, néha talán jó lett volna világgá menni. „De hova mentem volna?! Amikor tőlem függnek a gyerekek, és ez egy olyan kötelezettség, amit nem lehet csak úgy felmondani. Gergő sem tudta volna így feldolgozni a szülei halálát, ha ez a négy gyerek nem ad neki ennyi munkát” – teszi hozzá. „Egyébként amikor picik voltak, és pelenkázni, etetni kellett őket, sokkal kevesebb dolgunk volt, mint most” – árnyalja a képet Gergő. És ez azonnal kiderül, ahogy beözönlik az oviból hazatérő gyereksereg: belecsimpaszkodnak szüleikbe, ömlik belőlük a szó – mintha ezer éve nem látták volna őket.
| Hány kilométer a túl sok? Homonnay Zsolt és Polyák Lilla, kisfiaik: Zsombor és Bulcsú A Polyák–Homonnay páros eddigi leltára: tizennégy közös év, két közös gyerek és két esküvő. Annak idején egymás hangjába szerettek bele, majd Homonnay Zsolt gyorsan meg is mentette Polyák Lillát: amikor a lány véletlenül felgyújtotta a lakását, inkább összeköltözött vele, hogy személyesen vigyázzon rá. Ám mielőtt odaérnénk a boldogan élnek, míg meg nem halnak részhez, akadt némi vargabetű az életükben. |
A cikkünk a Nők Lapja Psziché nyári számában jelent meg.
A magazin legfrissebb, őszi számának tartalmából:
- Anyám és én. Elszakadt érzelmek – Szeretni mindenáron?
- Nagy élvezet? Szex túlsúllyal
- Párterápia – Mentsd meg a kapcsolatod!
- Dr. Ranschburg: Hogyan mondjam meg, hogy örökbe fogadtam?
Ha előfizetnél a magazinra, kattints ide!