| D. Tóth Kriszta folytatja! |
Huszonöt perc alatt odaértünk a Nyúl utcába. Leparkoltam, de nem állítottam le a motort, nehogy kihűljön a kocsi. Elvégre kint harapni lehet a mínusz tízet, nekem meg még vissza kell ülnöm, és el kell mennem dolgozni. Lola és Alex akkor már a repülőtéren lesznek, az angliai gépre várva. Miközben a kabátomat gomboltam, megakadt a szemem a lányomon a visszapillantó tükörben. Pirospozsgás arca csak úgy fénylik az izgalomtól, mint mindig, amikor a nagyszüleihez utazik. Mellette a krokodilos hátizsák, benne gyümölcs, filctollak és színező. Istenem, mekkora… igazi nagylány, saját kézipoggyásza van. „Mi lesz már, mama? Kiszállunk? – szakította félbe szokásos érzelgős anyai elmélkedésemet. – Vagy már megint álmodozol?” És hallottam, ahogy huncut módon nevetgél magában. „Persze, Lolám, kiszállunk. Várj, kiengedlek. Mindjárt itt lesz érted a daddy.”
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kattints ide!