Titkon talán minden édesanya álma, hogy ha egyszer lánya születik, akkor majd sikerül felépíteni azt a bűvös köteléket, ami több egy harmonikus gyermek-szülő kapcsolatnál, az barátsággá fejlődik. S míg sokaknál ez csak álom marad, addig mások megtalálják egymáshoz az utat. Erről a különleges kapocsról mesél az Nők Lapja Café olvasóinak Lilla, és édesanyja, Márta, akik egymástól függetlenül írták le szinte ugyanazokat a gondolatokat.
„Az átlagosnál szorosabb a mi kapcsolatunk anyával, de ennek ellenére nem súrlódásmentes. Ennek legfőbb oka, hogy nagyon egyformák vagyunk, és nem igazán tűrünk ellentmondást – meséli Lilla. – De persze ha össze is zördülünk, akkor sem tart túl sokáig, mert megtanultuk elviselni, szeretni egymást a rossz, kevésbé szeretett tulajdonságokkal együtt is.
Amikor megszülettem, anya nagyon örült, hogy kislánya lesz, elképzelte, hogy majd szépen felöltöztet, megfésül… Igen ám, de azzal nem számolt, hogy én már 3 évesen nem fogom hagyni, hogy bárki is beleszóljon az öltözködésembe, vagy hogy megfésüljön. Ez biztos rossz volt neki, de megtanulta kezelni. Soha nem felejtem el, amikor 3 évesen kijelentettem, hogy lila színű lambadaszoknyát akarok születésnapomra, akkor anya hetekig járta érte a várost, és miután nem kapott, varrt egyet.
Amióta Pesten élek és nem találkozunk nap mint nap, minden egyes nap reggel és este beszélünk telefonon. Ezt persze például apa nem érti, és szerinte felesleges, érdektelen dolgokról csacsogunk. A telefonon és a hazalátogatáson kívül körülbelül negyedévente, félévente, ahogy éppen adódik, anya nálunk tölt egy hétvégét Pesten. Ilyenkor az egész hétvégét közös programok töltik ki. Voltunk már együtt a Critical Masson, de múzeumokba is szoktunk menni és persze vásárolni is, de a kötelező esti kocsmázás sem maradhat ki. Anya alapvetően nagyon fiatalos, rugalmas, társaságkedvelő, szívesen találkozik a barátaimmal is. Sokszor nézik a barátnőmnek is, legutóbb például a főnököm nézett nagyot, amikor mondtam, hogy az anyukám.”
„Szerencsés vagyok, hogy ilyen lányom van!”
„Lilla kicsi korától kezdve roppant önálló és céltudatos volt, talán az óvodai ballagására választottam ki utoljára én a ruháját – meséli Márta. – Kicsinek nem volt túlzottan bújós kislány, bár én szerettem volna. Szerettem volna, ha nyitottabb felém, ha elmeséli a »titkait«, bár ebben nem értettünk egyet, mert mindig azt mondta, hogy ő jóval többet elmond nekem, mint a korosztályából a gyerekek a szüleiknek. De ekkor még nem volt a kettőnk kapcsolata ilyen szoros.
A főiskola első féléve után kezdett változni minden. Minden nap beszéltünk telefonon, bár ekkor
még sokszor veszekedve. Úgy gondolom, azért, mert úgy érezte, hogy felnőtt. Ennek ellenére
szinte mindenben kikérte a tanácsomat, de ha a véleményem nem egyezett az ő, már kialakított
álláspontjával, akkor nagyon dühös lett. Nagyon hasonlít a jellemünk, és én sem hagytam ilyenkor
annyiban. Aztán szép lassan megváltozott minden. Rájött, hogy nem mindenben kell egyetértenünk.
A kapcsolatunk körülbelül 5 éve ilyen jó. Úgy érzem, hogy azért, mert mindig mindenben támogattam. Nem tudott tőlem olyat kérni, amit ne csináltam volna meg. Felnőttkorára rengeteg mindenben olyan lett, mint én: a család áll a középpontban, gondoskodó, mindenre odafigyel. Sokszor visszaköszön ez a problémákra adott válaszokban, hozzáállásban is. A tavalyi évben pedig egy időre ő lett az én nagy támaszom. Édesanyám 9 hónapig tartó, ápolást igénylő betegségben halt meg. Mindig számíthattam Lilla segítségére, ha sokszor csak telefonon is. Vagy például kikényszerítette, hogy menjek fel hozzájuk hétvégére, hogy kiszakadjak a »verkliből«.
Nincs semmi különösebb csoda abban, hogy ilyen jól kijövünk, hisz minden emberi kapcsolat az
egymásra figyelésen múlik. Jó kapcsolatunk azért van, mert mindig számíthatunk a másikra, mindig
támaszkodhatunk egymásra. Most, hogy ő is anyuka lesz, még inkább kezd hasonlítani az életünk
egymáséhoz. Szívesen van velem, és én szívesen vagyok vele. Ha felmegyek hozzájuk Budapestre,
akkor elkísérem a hivatalos programjaira is, de elmegyünk színházba, moziba, sétálni, vásárolni.
Sokszor vagyunk olyankor kettesben. Nagyon rossz, hogy általában havonta látjuk egymást, de
ritka az olyan nap, hogy csak egyszer beszélünk egymással telefonon. Megbeszéljük a mindennapi
apróságokat is. Fontos, ha nem is mindig sikerül tökéletesen, de igyekszünk, hogy úgy
viselkedjünk, úgy tegyünk mindent, ahogy a másiknak is jó. Alkalmazkodunk egymáshoz. Egyre
jobban hasonlít a jellemünk egymásra. Szerencsés vagyok, hogy ilyen lányom van.”
|
A legjobb barátnő 
„Azt gondolom, hogy a leírt eset inkább egy jó felnőtt anya-gyerek kapcsolat, amiben az azonosság, a minta és a segítőkészség, a tolerancia dominál – magyarázza dr. Kunsági Andrea szakpszichológus. – A barátság és a barátnői kapcsolatok a hasonlóságon túl gyakran a kiegészítő tulajdonságokon keresztül egymás megerősítéséről is szólnak, a hasonló élethelyzetekben egymás megoldásaiból, meglátásaiból is tanulhatunk. A példában említett anya és lánya viszonya talán túl szoros, hiszen a mindent megbeszélünkből nehéz kihagyni a másokkal kapcsolatos intim témákat, de a földrajzi távolság áthidalására is szolgálhat. A jó anya-gyerek kapcsolat két felnőtt ember között rendkívül támogató lehet, és kölcsönösen is az, mégsem mosnám össze a barátnői kapcsolattal. A barátságok gyakran bizonyos élethelyzetben való közösségre, közös érdeklődésre, közös szórakozásra, tanulásra alapulnak, és válnak időnként nagyon mély bizalmi, érzelmi kapcsolattá, míg az anya-gyerek kapcsolat egy nagyon erős, generációkon átívelő kapcsolódást jelent, amiben az evolúciós szempontok is szerepet játszhatnak a lelki tényezőkön, a hosszú évek alatt kialakult erős érzelmi kötődésen túl.” |
