Manapság sokkal szabadabban dönthetünk a gyermekvállalásról, így a nők sokfélesége is szembetűnőbb, mint valaha. Egyes szakemberek szerint azonban felesleges bonyolítani a képletet, mert úgyis a gének döntik el, hogy anyának születtünk-e. A New York-i Rockefeller Egyetem kutatói nemrégiben bejelentették: megtalálták az anyai viselkedésre ösztönző gént. Aki egyébként is szorong saját szülői képességei miatt, levonhatja a következtetést: nem csoda, hogy nem vagyok eszményi anya, netán nem vágyom gyerekre – ezek szerint nem erre születtem. Ilyen egyszerű volna? Míg egyesek azt kapják ajándékba az élettől, hogy fejben oldanak meg harmadfokú egyenleteket, mások (vagy talán ugyanazok) a világ legtermészetesebb dolgaként lesznek odaadó anyák csupán a génjeiknek köszönhetően?
Türelem
Dorka sosem volt az a kimondottan babázós típus. Felnőttként is hamarabb elérzékenyült a szomszédja szálkás szőrű tacskóitól, mint a nővére göndör fürtű kisfiaitól. „A munkám a hobbim volt, sportoltam, versenyeztem, folyton utaztam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy pelenkázásra, szoptatásra és játszóterekre cseréljem le mindezt, hiába tombolt valóságos babyboom körülöttem harmincéves koromban. Nekem bőven elég volt az alkalmi bébiszitterkedés a testvérem gyerekeivel – majd a megkönnyebbült visszavonulás a saját, gyerekmentes övezetembe.” Így aztán nagy dilemmába került, amikor 34 évesen váratlanul teherbe esett a fiával. Ma már nem kérdés, hogy jó döntést hozott-e, amikor az anyaságot választotta. „Teljesen más a saját gyerekedet a kezedben tartani, mint amikor ismerősök, rokonok csemetéit babusgatod. Idővel a maguk természetes módján éledtek fel bennem az ösztönök. Nem mondom, hogy azóta az anyaság minden percét élvezem, de évről évre magabiztosabb leszek. Azóta úgy látom, hogy mint minden emberi kapcsolatnak, az anya-gyerek viszonynak is időre van szüksége a fejlődéshez.” Sáránál egészen máshogy indult minden, a két életút mégis egyezni látszik a lényeges pontokon. Dorkával ellentétben ő már egészen fiatal kora óta vágyott az anyaságra. Miközben általános iskolai osztálytársai orvosnak vagy zenésznek készültek, ő már akkor határozottan kijelentette: ha nagy lesz, főállású anya lesz. A gyerek utáni sóvárgás maradt, de előbb még főállású pszichológus lett, majd 32 évesen találta meg a férfi t, akivel belevágott a családalapításba. „A gyerekvállalás gondolata – főleg harmincéves kor körül – iszonyúan frusztráló lehet, ha valaki történetesen még nem találta meg a lelki társát. Többségünk nem megy hozzá a gimis szerelméhez, és egyébként is: az életben a legjobb dolgok általában nem valamiféle menetrendhez igazodva történnek. Így az sem, hogy mikor támadnak fel az anyai ösztönök. Bár régóta vágytam babára, pánikba estem a rám szakadt felelősségtől, amikor hazamentünk a kórházból. Ráadásul kiderült, hogy az anyatejem is kevés. Nagyjából négy hónap elteltével mégis felhőtlenül boldognak éreztem magam, mert addigra már megtanultam bízni az anyai képességeimben. És különös módon, ahogy megnyugodtam, a szoptatással sem volt gondom többé.”
A természet B terve
Akkor hogy is van ez pontosan? Idestova fél évszázada kutatják az anyai gondoskodás biológiai hátterét, végül a homoklebenyben bukkantak rá az ilyen típusú viselkedésért felelős anyagokra, az ösztrogénreceptorokra. Ezek ugyanazok a fehérjék, amelyek termelődését egy gén „lecsendesítésével” blokkolták az említett New York-i kísérletben. Dr. Lázár Levente genetikus- nőgyógyász azonban óva int attól, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le a kísérlet eredményeiből. „Életszerűtlen helyzet, hogy valakiből teljesen hiányozzon egy gén. Ha mégis előfordul, akkor az illető súlyos beteg, és nem (csak) az anyasággal kapcsolatban lesznek problémái.” A genetikus szerint több értelme van azt vizsgálni, hogy mi történik, amikor a kötődésért felelős fehérjéből kevesebb vagy több termelődik, hiszen az érzelmeink hatására mindannyiunkban változik ennek mértéke. „Amikor csökkentették az ösztrogéntermelődést, ritkábban ment oda a kölykeihez az egéranya, nem táplálta, nem gondozta őket. Ám amikor érintéses ingert vetettek be, azaz imitálták, hogy a kicsinye megsimítja az anyja orrát, akkor ismét termelődni kezdett a fehérje, hiába blokkolták mesterségesen a funkciót.” Úgy tűnik tehát, a természetnek mindig van B terve. „A sokat emlegetett ösztrogénreceptorokból is kétféle van, és előfordulhat, hogy az egyik nem teljesít, de a másik dupla erőbedobással dolgozik. Akár az is megtörténhet, hogy egy gén gyengébben érvényesül, de három másik genetikai funkció tökéletesen pótolja a gyengébb láncszemet”. Mivel az ösztrogént a petefészkek termelik, izgalmas kérdés, hogy mi történik a negyven feletti, petesejt-beültetéssel szülő nők esetében, akiknél a petefészkek már kisebb intenzitással dolgoznak. A szervezetünk azonban most sem okoz csalódást. „A terhesség során más forrásokból, például a méhlepényből szabadul fel az anyai ösztönért felelős fehérje. Ezzel ugyanolyan hormonhatások érik a nő agyát, mint ha a petefészkek teljes intenzitással működnének.” Biológiailag tehát semmi nem igazolja, hogy másmilyen anya lesz az, aki a későbbi éveiben esik teherbe. Hogy sokaknál mégsem élesednek vagy csak idővel aktiválódnak ezek a kapcsolók, már sokkal inkább a tapasztalatainkkal és bizonyos lelki tényezőkkel magyarázhatók.
Az önállóság vége?
Ha léteznek is velünk született anyai képességek, a gyerekünk viselkedésére adott reakcióinkat a saját anyánktól, nevelőinktől kapott minta befolyásolja. Dr. Unoka Zsolt pszichiáter szerint a hormonális és genetikai tényezőkön kívül a kötődésre való képesség is legalább annyira meghatározó lehet. „Akinek a legkorábbi kapcsolatai nem tudták a biztonság érzetét nyújtani, annak maga a közeli kapcsolat sem lesz feltétlenül pozitív élmény. Velünk született elvárás, hogy kisgyerekként számíthatunk a felnőttek segítségére, így akinél ez a világba vetett ősbizalom sérül, annak nehezebb dolga lesz a kötődés kialakításában. Ha az anyánk érzelmileg nem hozzáférhető, az sokszor megnehezítheti a meghitt emberi kapcsolatok kialakítását felnőttkorban.”
A cikk folytatását elolvashatod a Marie Claire márciusi számában!