Bár nem kellett címet adni a 5000 karakterben maximálizált, egyes szám első személyben íródott történeteknek, mégis sokan megtették. „Anyátlanul, Messzi-anyu, A láthatatlan anya; Anyám, a rejtély, Egy szigorú nő…” csak néhány sokat sejtető címke ebből a különösen gazdag anyagból. A szerzők között, akiknek java része ma már maga is anya, sőt nagymama, megdöbbentően sokan akadtak olyanok, akiknek gyermekkorában soha nem adatott meg az anyáról képeskönyvszerűen megjelenő, a meleg szeretettel ölelő, simogató, biztonságot jelentő anya idealizált képe.
„Csend és rend” helyett meghitt kapcsolat
Helyette volt viszont két fontosnak tartott és kőbe vésett(nek hitt) szabály, a „Csend és rend” miheztartása, ahogy az egyik írás beküldője is összefoglalta. De Terézanyu pályázói megtörték a csendet, és úgy tűnik, hogy új rendet, új szokásokat akarnak maguknak! „Ezt a történetet meg kell írni. Minden történetet meg kell írni” – áll az egyik legszebb vallomás bevezetőjében. Elfojtások, feszült csendek helyett őszinte, meghitt beszélgetéseket vágynak, hamar felnövő gyerekek helyett a mindenkinek kijáró gyerekkort. Fakanalat a konyhába, nadrágszíjat a derékra. Ital helyett kibeszélést, megmondók helyett kölcsönös tiszteletet. Hogy a gyerek tarthassa magát annak, aki, és senki se titulálja magát felnőttként visszatekintve „büntetésnek”.
Úgy tűnik a leírtak alapján, hogy a felkavaró történetek, sokféleségük ellenére is általában két dologban közösek: egyrészt szót kérnek bennük az egykori gyerekek, a nem vártak és nem tervezettek, a fiúnak vártak, az elárultak, a mellőzöttek. És közösek abban is, hogy szinte valamennyiüknek szükségük van arra a fölülemelkedésre, hogy nem keresnek felelőst: „anyám a maga módján szeretett”, „szeretném leszögezni az elején, hogy anyám kiváló anya volt”, „a mi családunkban a nők nem tudnak szeretni”. Vagy ha már felelős kellene mégis, akkor sajnos magukat találják meg.
A mostani generációk már másképp szeretnék
De akik írtak, anyaként már másképp szeretnék ezt csinálni. A pályázók küldtek be naplórészleteket, sőt még verseket is. Születtek el nem küldött levelek élő vagy már köztünk nem lévő édesanyákhoz is. A naplók önismereti és terápiás hatását elismerve a szervezők kiemelték, hogy ezek a naplók önmagukban sohasem jelenthetnek eleget a következő generációknak. A hagyatékban megtalált vallomások, fel nem adott levelek már nem pótolják az anya-lánya közt ki nem mondott szavakat és a soha meg nem tett gesztusokat. A pályázat kitalálói a személyes történeteken keresztül éppen arra akarták buzdítani a nőket, hogy most törjék meg a csendet! Most kezdjenek el beszélgetni egymással, ne majd akkor, amikor már késő lehet!
A minták megváltoztathatóak
| Dobó Kata számára még friss élmény az anyaság: kislánya, Szofi nemrég múlt egyéves. Olvasd el az interjút a Terézanyu-pályázat zsűrijének tagjával! |
Néhány nappal a Terézanyu-pályázat díjkiosztója és a több tucat anya-lánya történet megismertetése előtt a szervezők úgy vélik, fantasztikus példái születtek a tabutörésnek. Rácz Zsuzsa író és Beke Zsuzsa, a kezdeményezést harmadik éve támogató Richter Gedeon Nyrt. kommunikációs vezetője úgy látják, most valóban sikerülhet sok nőhöz eljuttatni annak üzenetét, hogy bármilyen „csomaggal” is érkeztünk családunkból, bármilyen nehéz örökséggel, nem kell cipelnünk magunkkal neveltetésünk terheit generációkon át: a sorsunkon kellő tudatossággal és elszántsággal fordítani tudunk, a családi minták megváltoztathatóak.
„Nehéz csomaggal érkeztem. Mamám, anyukám azt sulykolta belém, nőnek, anyának lenni büntetés. A sors kegyetlen tréfája, morbid vicc, hogy lányokat szültem? Eljöttek, elkezdtek tanítani, hogy rajtuk keresztül megtaláljam önmagam, és jól érezzem magam a bőrömben és a világban” – idézet egy pályaműből.
Június 5-én kiderül, hogy az idei pályázat hét kategóriájában kiket hirdetnek ki győztesként!