“Ott maradni egyedül, hiánnyal, űrrel”

2. helyezett:
Bibók Bea: Almasütő a mélyből

NŐ vagyok, édesanyám lánya, lányaimnak anyja, férjemnek özvegye, páromnak kedvese, társ, anya, de gyermekké lennem nehéz. Huszonkét évesen tudtam, mit jelent anyának lenni, huszonhét évesen pedig azt, milyen három lányos anyának lenni. Feleségként és párként tudtam, milyen szeretni a férfit, megteremteni az otthon melegét, gyermeket szülni, nőnek maradni. Anyaként életre szóló értékrendet kialakítani, a lányaimnak a tanulás örömét átadni, a zene, a sport fontosságát, az élet szeretetét, a család értékét, a lekvár főzés illatát. Harminchét évesen megélni a küzdelmet lányaim édesapjáért, férjemért, az életéért, másfél év múlva megtudni, milyen őt elveszíteni. Ott maradni három cseperedő „kis NŐ”-vel, özvegyen, egyedül, hiánnyal, űrrel, azzal az elszánással, hogy a megkezdettet egyedül fejezem be, megélve a felelősséget, az anyagi teher súlyát, a kialakított értékrend képviseletét, hogy ne három sérült, komplexusokkal teli, hanem a veszteséget feldolgozni tudó, nyitott, érzékeny, tehetségüket kiteljesítő, önmaguk iránt belső igénnyel rendelkező lányokat, NŐ-ket neveljek. Amit tudtam, átadtam. Beszélgettünk szerelmekről, az édesapjukról, szeretkezésekről, orgazmusról, jó és rossz döntésekről, tapasztalásokról, a hiányról.

Elmeséltem, milyen özvegy nőnek lenni, milyen nagyszerű három lány édesanyjának lenni. Milyen új társra lelni, új életet kezdeni. Mindent elmondtam, amit tudtam az életről, éveken át meséltem. Mint nő a nőknek. Először hallgattak, aztán kérdeztek, majd ők is meséltek. Fiúkról, szerelmekről, kétségekről, dilemmákról, boldogságról, szenvedélyről és szomorúságról.

Elmeséltem nekik, milyen nehéz úgy szeretni egy édesanyát, hogy nem engedi magát szeretni. Meséltem arról a belső harcról, amit évek óta vívok magammal magamért, hogy gyermek lehessek, még egy kicsit. Hogy ne feledjem, anyám szeret, akkor is szeret, ha karácsonykor sem akar látni, velem beszélni. De szép horgolt asztalterítőt küld nekem, mert én küldök neki bíbor színű almasütőt, kezemmel lyuggatott, két héten át áztatott, négyszeresen felfőzött, ízes, fűszeres zöld diót, mert a gyermek szót kér magamban. A gyermek úgy tesz, ahogy anyjának jó. Örülök a csipketerítőnek 800 m-ről, neki jó az almasütő 800 m-ről. Anyám okos, megfontolt, mindig van készenléti csipketerítő original, ajándékba, ha kell. Az almasütő cukormentes ajándék, bíborvörös, csemege készül benne, nem készenléti ajándék, csak személyre szabott. A lányaimmal küldöm, pillantásra sem méltatja, „jó lesz majd a kisházba, a nyári lakba!”. Fél évvel később, még mindig bíbor az almasütő, nem készült benne csemege, cukormentes, személyre szabott.

Elmeséltem, hogy lehet úgy szeretni, hogy 10 éve nem jártam a szülői házban, 800 m-re innen. A fasírozott kezemre ragadt masszája szót kér, anyámra gondolok, igen, petrezselymet is szokott tenni bele, már csomagolom is, de nincs, aki elvigye.  Ott a mélyben csomagolok hát. A lányaim sms-t küldenek, ha főznek, kérik a receptet szerte a világból. Küldök smst, a mélyből, anyu, otthon vagy? Eljátszom a gondolattal, leteszem az ajtó elé, mint valami ételszállító cég, a mélyből.

Elmeséltem, hogy bennem van anyám, a testem változásai, a szófordulatok – amiket nem szerettem – is ő bennem halkan, mélyen, néha szót kérve: „Itt vagyok az anyád! A szép bőröd is én vagyok, meg a vastagodó karod is, nem felejthetsz el!” Furcsa érzés ez a 800 m, közben ott a mélyben bennem ő. Az el nem fogadás megedzett, erőssé tett, de nem annyira, hogy a bennem szunnyadó gyermek ne sírjon föl néha.

Elmeséltem, hogy mostanában félek. Félek a visszavonhatatlantól és már nehéz a mélyből jól szeretnem. Keresem, gondolatban keresem, indulok, a kapuban megtorpanok. Nehéz az a 800 m, beláthatatlan, kezemben fasírttal, zöld dióval, lekvárral.
 

3. helyezett:
Sudár Györgyi: A legfontosabbat végül megtanultam

Volt egy kék alapon fehér pöttyös pongyolád. Azt imádtam. A hosszú, nyitott ablakos délutánokon, mikor túl nagy lett a világ, bebújtam a gardróbba, a ruháid közé. Leginkább azt a pöttyös pongyolát szerettem, mintha mindig benne lettél volna, ott is, a szekrényben. Cinkosan, kócosan mellém ültél, és kuncogtunk a sötétben. Emlékszem milyen gyakran néztük a Sörgyári Capriccio-t, a fekete-fehér filmkockák sokszor peregtek le a szemünk előtt, mert teljesen oda voltál érte. Én nem sokat értettem belőle. A Cseh Tamásból se. Azért, mikor nem figyeltél, néha én is dúdoltam. Szerettem a lemezjátszónk finom kattogását, a bakelitek katonás rendjét, a Presser rekedtes hangját is.

Azt szerettem még, mikor gyúrtuk a töpörtyűs pogácsához a tésztát. Én szórtam a lisztet, szállt a fehér por a kis konyhában, minden könnyű volt és varázslatos, szaggattuk a nyers tésztahalmokat, kentük a tetejüket, aztán forrón tömtük magunkba az egészet. Általában vasárnap volt ilyenkor, búgtak a galambok, gyöngyözött a húsleves, illatoztak a száradó ruhák a balkonon, rendben volt a benn és a kinn, és olyankor igazán otthonnak éreztem a kicsi, cigarettafüstös lakást. Vasárnap időnként a temetőbe is kimentünk, eltévedtünk a nagy fák között, de aztán meglettünk, fényes és illatos gesztenyéket rakosgattunk a szüleid sírjára.

Nagyon sokáig veled aludtam. Kiskamasz koromban úgy kellett kilakoltatni az ágyadból. Nem fért el mellettem senki, már tudom, hogy nem hagytam helyet senkinek. Sokat köhögtem, nem tudtál tőlem aludni, fel kellett kelned, és inhaláltunk, és szellőztettünk, és gyógyszereztünk, és párologtattunk, vagy csak csendben kihívtad az orvost. Ideges voltál, fáradt és aggódtál értem. Én pedig aggódtam érted, mikor te lettél beteg, mikor hosszú hetekig nem láthattalak, mikor nagy vágás lett a hasadon, ha későn értél haza, ha belázasodtál, ha túl sokat cigiztél.

A Balatont nagyon szerettem veled. Emlékszel, mikor kitört a vihar, és mindenki szaladt befelé, mi meg rohantunk ki a szakadó esőben fürödni? A tengert is veled láttam először, tajtékos volt, mágikus és nagyon sós, és te olyan boldog voltál tőle. Imádod a vizet, még ma is. Mindig van valami furcsa kettősség az arcodon, ha a nyílt vizet nézed, olyankor szabad vagy és távoli.

Szerettem veled feltúrni a nagy dobozt, ahol a fényképek voltak. Rólad, a családról, pár Apuról, és a régi diák Párizsról. Párizs neked olyan mint a tenger, az én szememnek láthatatlan, zsigeri és cinkos kapcsolat van közöttetek, emlékek, hangulatok, amikbe nem engedhetsz be. És ilyenkor meséltél a szerelmeidről is, arról, hogyan léptetek meg egy drága étterem teraszáról fizetés nélkül, és hogyan ismerkedtél meg Apuval a Széchenyiben. Nagynak és beavatottnak éreztem magam a fiókból és az emlékeidből kiszökő titkaidtól, az illetéktelenül elolvasott leveleidtől, a felnőtteknek szóló könyveidtől, a megmutatott könnyeidtől.

Nagyon szerettél engem. Nem biztos, hogy úgy, ahogy akkor nekem jó lett volna, de nagyon szerettél. Kicsit felnőttesen, kicsit barátnősen, kicsit felelőtlenül, néha spiccesen, néha türelmetlenül, de ahogy csak tőled tellett. Köszönöm, hogy mindent megtettél, erődön felül, egyedül, szegénységben, elszigeteltségben, betegségek, kisebb-nagyobb örömök és bánatok között is.

Köszönöm az esti mesék hangulatát, a karácsonyi varázslataidat, a dupla csillagszórókat, az ügyetlenül eldugdosott ajándékokat, a reggeli kakaót, a nagy vitákat, köszönöm, hogy borogatást tettél a homlokomra, köszönöm a balatoni nyarakat, hogy felkaptál, ha forró volt a beton, hogy betakartál, ha lerúgtam magamról a takarót. Köszönöm, hogy sírhattam előtted, hogy megvigasztaltál éjjelente, hogy együtt énekeltünk, hogy mindig halálra csiklandóztál, hogy a kedvemért körbe mentünk a páternoszteren, hogy felültél velem a Libegőre és hogy fogtad a kezem a hullámvasúton. Köszönöm, hogy kibírtál, mikor kamasz lettem és hirtelen minden dühömet rád öntöttem, és köszönöm azt a hihetetlen bölcsességet és könnyedséget, amivel a végén elengedtél.

Köszönöm, és engedd meg, hogy a lányommal én majd egész másképp csináljam. A legfontosabbat végül megtanultam.

Az idei Terézanyu-pályázat többi győzteséről és az eredményhirdetésről itt olvashatsz részletesen! A Rácz Zsuzsa írónő által alapított Terézanyu Klub és a Richter Gedeon Nyrt. közös pályázatának zsűrijében Akovács Éva, a Nők Lapja Psziché főszerkesztője; Almási Kitti klinikai szakpszichológus; Bartos Enikő, a Meselovagok-könyvek szerzője és egyben a 2011-es Richter Aranyanyu Díj pedagógus kategóriájának díjazottja; Dobó Kata színésznő; Jordán Adél színésznő és édesanyja, Lázár Kati Kossuth-díjas színésznő (akik a mostani felhívás arcai is voltak); valamint Beke Zsuzsa, a Richter Gedeon Nyrt. kommunikációs vezetője foglaltak helyet. A többi pályaműveket is elolvashatod a www.terezanyu.hu oldalon!