Lakásotthon helyett család – nevelőszülő kerestetik!

Magyarországon ugyan több mint ötezer nevelőszülő van, ez azonban sokkal kevesebb, mint amennyire szükség lenne. Van, aki azért nem vállalja, mert a munkája miatt nagyon elfoglalt, mások azért, mert a saját családjukról sem tudnak megfelelően gondoskodni, sok embernek pedig eszébe sem jut, mert alig tud valamit az egészről. A civil szervezetek képviselői folyamatosan azért kampányolnak, hogy minél több családhoz eljusson az üzenet: a nehézségek ellenére igenis érdemes belevágni a nevelőszülőségbe.

Nem lesz már több kisbaba ebben a házban?

Modern, de cseppet sem hivalkodó családi ház, Diósdra jöttünk vendégségbe, csendes, kertvárosi miliőbe. A házban mindenhol rend és tisztaság, pedig öt gyerek mellett ez nem éppen magától értetődő. Előkerülnek a gyerekek, a nagyobbak bemutatkoznak sorban, a két kisebb inkább csak néz ránk nagy szemekkel. A három nagyfiú Anita és Zsolt saját gyereke, a két kislánynak ők a nevelőszülei. Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy nehéz helyzetben lévő gyerekeket fogadjanak be, kérdezem valamivel később, mire mosolyogva egymásra néznek, látszik, hogy ugyanaz a pillanat ugrik be. „Épp szereltük szét a rácsos ágyat, amit kinőtt a legkisebb gyerekünk – kezd bele Zsolt a történetbe -, és mindkettőnkben ugyanaz a kérdés motoszkált: nem lesz már több kisbaba ebben a házban? Még egy saját gyereket nem vállaltunk volna, szerintünk hármat felnevelni is elég felelősséget jelent.”

„A nevelőszülőség nekem jutott eszembe – veszi át a szót Anita -, akkoriban láttam meg egy hirdetést a képzésről, és a családban is volt már rá egy jó példa. Zsolt kicsit hezitált, de végül a képzésre már lelkesen jött velem.”  A tanfolyam után nem sokkal csöngött a telefon, egy újszülöttet kellene befogadni, mondták a Fészek Gyermekvédő Egyesületben.

A kisfiút hamarosan egy másik követte, majdnem két évig nevelték mindkettőt, majd ismét az egyesülettől keresték őket: megjöttek a papírok, örökbe lehetne adni a gyerekeket, mit válaszolnak erre? „Én azt éreztem, hogy nem tudok lemondani róluk, Anita józanabb volt – mondja Zsolt nagyot sóhajtva. – Alaposan átbeszéltük a dolgot, ő azzal érvelt, lehet, hogy jobban szeretni máshol sem fogják őket, de több figyelmet és időt fordíthatnak rájuk, mint amennyit mi tudnánk bármikor a jövőben.” „Mindkét házaspár hónapokon keresztül ismerkedett a gyerekekkel – veszi át a szót ismét a felesége. – Az egyik helyen 18 éve vártak már arra, hogy saját kisbabájuk lehessen. Amikor eljött az átadás napja, összepakoltuk a gyerekeket, és elvittük őket az új családjukhoz. Mi azért sírtunk, mert oda kellett adnunk őket, az örökbefogadó házaspárok pedig azért, mert pontosan tudták, mekkora áldozatot hozunk értük és a gyerekekért. Miután haza értünk, három hónapig be sem léptünk a szobába, ahol előtte aludtak, pedig tudtuk, hogy jól döntöttünk. Mindkét házaspárral a mai napig nagyon jó barátságban vagyunk, a fiúk így szinte a szemünk láttára cseperednek fel.”

Az állami gondozott gyerekek 40 százaléka még mindig gyermekotthonokban vagy lakásotthonokban él, miközben a gyermekvédelmi törvény a családoknál történő elhelyezést írja elő. A helyzet egyértelmű: jóval több nevelőszülő kell a rendszerbe. De ki alkalmas erre?

„Anya anyaotthonban él, Vivi pedig Vivi-otthonban!”

Kérdezem őket a két körülöttünk ugráló kislány sorsáról, kiderül, hogy testvérek, és egy éve élnek a családdal. Apjuk ismeretlen, 24 éves anyjuk hajléktalan, ennek ellenére kéthetente tartja a kapcsolatot velük. Ilyenkor Anitáék elviszik a gyerekeket egy családsegítőbe, pontosabban mostanság egy anyaotthonba, mert a nemrég született harmadik gyerekkel átmenetileg ott élhet az anya. „Vivi az idősebb, ő már ötéves, vele szinte mindent meg lehet beszélni – magyarázza Anita. – Tisztában van a helyzettel, nem is szólít engem anyának, ellentétben a húgával. Az óvodában záporoznak a kérdések, amikre ő mindig ugyanazt mondja: > Mivel ő jól van, folyton azon töri a kis fejét, hogyan lehetne segíteni az anyjának, teljesen megfordultak a szerepek. Henivel más a helyzet. Ő koraszülöttként az intenzíven kezdte az életét, onnan rövid időre az édesanyjához került, majd csecsemőotthonba és innen tíz hónapos korában hozzánk. Az első hónapokban naponta legfeljebb húsz percet töltött alvással. Fizikailag és érzelmileg is nagyon rossz állapotban volt, nekünk pedig pokolian nehéz volt megbirkózni a helyzettel. Majdnem feladtuk, de aztán lassan nyugodtabb lett. Attól kezdve más problémák voltak: meg kellett tanítanunk arra, mit jelent a rendszer, hogyan kell önállóan elaludni, enni, játszani, vagy csak úgy együtt lenni a többiekkel.” Vivi közben odatol egy gyönyörű babakocsit, benne egy még szebb játékbabával, büszkén meséli, ajándékba kapta a születésnapjára.

Tüzetesen szemügyre vesszük, közben a húgát nézem, ahogy fel-le mászik a kanapéra, csuda ügyesen és önállóan csinál mindent, ha mégis elakad, hát segítséget hív: anya, apa vagy mama, merthogy van egy pótnagyi is a családban. Két fiú közben kiszalad a kertbe játszani, a mászókáról megtudjuk, apa csinálta, na jó, némi segítséggel. A legnagyobb időnként felnéz a számítógép mögül, hogy ő is mondjon valami vicceset vagy meghatót a lányokról, szemében huncutság van neki is és nagy-nagy szeretet. Nem tudnék különbséget tenni sem a gyerekek közt, sem a szülők megnyilvánulásaiban, ezért muszáj feltenni óvatosan a kérdést; mi lesz, ha becsönget a lányokért a vér szerinti anya? „Ez a legnehezebb része – bólint Anita, de ennek fejben kell eldőlnie. – Folyton tudatosítjuk magunkban és a fiainkban is, hogy a lányok érdeke az első. Ez pedig az, hogy amennyiben mód van rá, a szülőanyjukkal éljenek. Az örökbefogadással viszont már más a helyzet. Ha az anyjuk lemond róluk, minél több idő telik el, annál inkább kérdés lesz, hogyan döntsünk a jövőről.”

Küldetés

„Eddig is szerepelt a gyermekvédelmi törvényben, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásba kerülő gyerekeket lehetőleg nevelőszülőknél kell elhelyezni, de az új módosítás ezt még hangsúlyosabban kimondja – állítja Báló Ottília, a Fészek Gyermekvédő Egyesület ügyvezető igazgatója, aki a támogatókkal és a nevelőszülői hálózat segítségével folyamatosan azért kampányol, hogy többen vállalják a feladatot. Nevelőszülőnek bárki jelentkezhet, aki egészségügyi és pszichológiai szempontból alkalmas a feladatra, büntetlen előéletű, és megfelelő körülmények között él. Egyedülállóként is csatlakozhat, az a lényeg, hogy motivált legyen, és megfeleljen az elvárásoknak. „A toborzó kampányok során mindig őszintén beszélünk a várható nehézségekről, arról például, hogy a nevelőszülők sokszor hálát várnak a gyermektől a gondoskodásért cserébe, de ez nem így működik, lehet hogy csak évek múltán érti meg a gyermek, mit is kapott tőlük. De van a történetnek egy másik oldala is, nevezetesen, hogy a nevelőszülők sokszor a szó soros értelmében életet mentenek vagy sorsokat fordítanak jobbra, tulajdonképpen megmentenek egy gyereket, és ez nagyon felemelő érzés. Mert van olyan, aki éhezett, és van, akit bántalmaztak, a skála sajnos mostanra nagyon széles lett.”

A jelentkezőknek tanfolyamon kell részt venniük, ez a szükséges jogi, pszichológiai és egészségügyi ismeretek mellett önismeretre tanít. A közepén a trénerek a résztvevőkkel közösen meghozzák a döntést arról, hogy a jelenlegi életszakaszukban alkalmas-e a feladatra az illető. „A tanfolyam után is folyamatos a kapcsolatunk velük, mert adódhat olyan probléma, amit a család nem tud egyedül megoldani – folytatja a szakember. – Ilyenkor kérhetnek tanácsot tőlünk, de kérdezhetik a többi nevelőszülőt is.”

Vajon miért vállalja a sok nehézséget valaki? Talán mert jó érzés szeretni és kiérdemelni ennek a viszonzását? Vagy azért, mert jó arra gondolni, hogy „egy kicsit hasznos voltam”? Zsolt szerint ez így valahogy mind benne van. Ahogy ő mondja, náluk például akkor van minden rendben, ha jó nagy a zsivaj…