Egy átmeneti otthonban vagyok nevelő. Az átmeneti otthon sziget a család és az állami gondozás között. Ha valamilyen probléma merül fel egy családban, mert például a szülők válnak, és a végleges döntésig nem tudják eldönteni, kihez kerüljön a gyerek, nálunk jó helyen van. Vagy ha a családgondozó valamilyen oknál fogva nem látja biztonságosnak a gyermek helyzetét a családban, javasolja a gyermek átmeneti elhelyezését, és míg rendeződik a sorsa, nálunk jó helyen van.
Úgynevezett teljes ellátást biztosító intézmény vagyunk.
A cél a családba való visszahelyezés lenne, de általában mégsem ez történik, hanem jön az állami gondozás rögös útja. Van, akiknél azonban ez sokkal szerencsésebb lenne mégis, mint a visszakerülés a családba. Például a legutóbbi, országot felkavaró szigetszentmiklósi esetnél.
A rettenet nyomán felmerült jó pár kérdés, a fő mégis az, hogyan fordulhatott ez elő, miért nem léptek a szakszolgálatok. Mint kiderült, az iskola jó pár éve jelzett az illetékes szolgálatoknak, hogy nagy baj lehet, négy év alatt viszont semmi sem történt.
Négy év alatt sokszor éhen halhat egy gyerek.
Négy év alatt rengeteg mindent át lehet élni
Sajnos jellemző, hogy az ügy kirobbanásakor, majdnem egy évvel a szülők letartóztatása után, a szolgálatok képviselői megkeresésükkor egymásra mutogatnak. Az érdeklődő szinte eltéved az illetékesek között. Kedvenc mondatom (az Index írta): a “helyi gyermekjóléti szolgálat vezetője állítja, hogy nincs folyamatban ilyen esetük, pedig a területi védőnő folyamatban lévő esetről beszél”.
Mi?
A bürokrácia idegesítő
Amikor intéznél valamit a házaddal kapcsolatban, és küldenek ide-oda, meg tud őrülni az ember. Ha azonban ez emberekkel, gyerekek életével történik, több, mint idegesítő. Mégis itt erről van szó.
Munkám során, a gyermekjóléti szakma dolgozójaként sokszor látom a hiányosságokat.
Több mint tízéves tapasztalatom során a szülővel lefolytatott félórás beszélgetés után szinte biztosan meg tudom állapítani, hogy alkalmas-e a gyermeknevelésre vagy sem. Ez kialakul. Ez a munkám.
Akkor is láttam, amikor hozzánk került egy kisfiú, aki már harmadjára kezdte az első osztályt, a harmadik iskolában, mert anyuka nem tartotta fontosnak az oktatásban való részvételt. A gyermek a hétvégi hazalátogatás után rendre rosszul lett, volt, hogy az ügyeletre kellett vinni, mert a hétvégén nem evett, és hétfőn az iskolában és az otthonban pótolt étel megfeküdte a gyomrát.
Télen hetente új kabátot vettünk neki, mert pénteken elment anyával, aki eladta hétvégén a kabátot, mondván, majd az átmenetiben úgyis vesznek neked újat.
Vettünk is.
Nem járhat kabát nélkül.
Aztán a fiú és kisebb testvérei kórházba kerültek
A legkisebb kis híján meghalt. Anyuka elmondta, hogy máskor is volt már, hogy kiizzadtak, ő azt gondolta, hogy most is ez történt. Ja, hogy a gyógyszer? Ki akarta ő azokat váltani, csak nem volt pénze.
Gondolhatná az olvasó, hogy ez elég kell, hogy legyen az állami gondozásba vételhez, vagy a nevelőszülőknél való elhelyezéshez. Nem így történt. Önmagában pénzhiány miatt nem is vehetnek el a szülőktől gyereket. A gyerekek csak a kórházi eset után lettek védelembe véve, ami az első lépése a rendszerbe kerülésnek.
Eltelt három év, tőlünk már régen elkerült a fiú, ahogy hallom, iskolába nem jár, és a múltkor láttam, ahogy anyával és a kistestvérével az utcát róják.
Minden évre jut jó esetben csak egy ilyen sorsú gyerek, aki valamilyen oknál fogva kicsúszik a szociális háló bürokratikus résein.
Hogy miért?
Egyszer megkérdeztem a vezetőség egy tagját, hogy de hát miért nem kerül el a szülőktől? Azt válaszolta, hja, tele lennének a lakásotthonok, és nincs annyi nevelőszülő, aki bírná, és mellesleg hogy nézne ki a statisztika?
Nemrég a városban egy idősebb nő egy rendkívül aranyos, bájos, óvodás korú kisgyerekkel koldult. Messziről végignéztem, ahogy jól öltözött nőkhöz küldi oda a kislányt százasért. Senki sem tudott neki ellenállni. Nagyon ideges lettem, és megközelítettem az asszonyt. Rákezdett a mondókájára, hogy így a kisgyereknek, úgy a kisgyereknek, adjak pénzt meg ilyenek. Megkérdeztem, hogy nem az óvodában lenne most a helye? Mondta, hogy de hát nincsen pénz, viszont akkor már menekülőre fogta, vette a lányt, és ripsz-ropsz eltűntek.
– Hol van ilyenkor a gyámügy? – kérdeztem magamtól, majd rádöbbentem, hogy de hát én is annak része vagyok.