“Megszakadt a szívem a reptéren” – Anyák itthon, a gyerekeik külföldön

Bár Anna legutóbb egy hónapja járt otthon, úgy készülnek hazaérkezésére, mintha egy év is eltelt volna azóta, hogy Franciaországba költözött. Édesanyja, Márta mindig is „tyúkanyóként” óvta lányait, és „megszakadt a szíve a szomorúságtól a repülőtéren”. Ám amióta a tizenkilenc éves Anna elment az egyetemre, többet beszélnek az internetnek köszönhetően, és Márta is többet tud a lányáról, mint amikor itthon volt. Nézegeti a hálóra feltöltött fényképeket Párizsról, recepteket küld, és véleményezi a kis szoba berendezésének egy-egy új darabját. „Jó látni, hogy ügyesen boldogul egyedül is. A legelején olyan erős honvágya volt, hogy azt érezte, ha nem jön, belehal. Azon nyomban repülőjegyet vett és másnap itthon volt. A frászt hozta ránk, amikor megláttuk az ajtóban. Aztán visszament, és megbeszélte magával, hogy vagy nem csinál ilyet többet, vagy végleg hazajön. Maradt.”

Márta még „az elején van”, nem tudja, hogyan fogja viselni az évekig tartó távollétet, különösen ha Anna az egyetem után is kint marad. Arra gondol, hogy ha Magyarországon költözik az ország másik felébe, az is távol van. „Bármikor utazhatok, beszélhetek vele, webkamerán akár láthatom is. Ma már hál’ istennek nincs távolság” – bizonygatja, aztán később bevallja, dehogyisnem: sokszor a kamera előtt még rosszabbul érzi magát, mert Anna „már majdnem ott van, és mégsem”, és mégiscsak más, ha „itt van”, mint ha Párizsban. Aggódik, hogy a fizikai távolságból idővel akaratlanul lelki távolság is lehet. „Nem tudom elképzelni, hogy udvariasan beszélgetünk egy kávé felett” – mondja.

Mindig felnőttnek kell lenni

Senkinek nem könnyű: annak sem, aki elmegy, annak sem, aki marad, még ha mindenki meg is van győződve arról, hogy odaát jobb lesz. Önző az az anya, aki amiatt szomorkodik, hogy gyereke más életet választott, mint amilyet ő képzelt volna neki, vagy természetes dolog ez? A lányát egyedül nevelő Melinda fejében is ez kavargott, amikor kikísérte a lányát a repülőhöz, öt évvel ezelőtt. Vera másfél évre ment, egy ösztöndíj miatt, és azóta külföldön él. Munkát kapott Hollandiában, keresztül-kasul utazik Európában, olykor Amerikába, Afrikába. Budapesten sem együtt élt anya és lánya, de Melinda akármikor felülhetett a buszra, ha látni akarta Verát. És ez azért különbség.
 
Vera mindig nagyon kíváncsi volt és céltudatos. Melinda egyedül nevelte fel, azt akarta, hogy önálló, független nő legyen, és látva Vera sikereit, boldogságát, úgy érzi, ez teljesült. „Ilyen alapon ő is szemrehányást tehetne nekem, hogy annak idején elváltam az apjától. Mindketten hoztunk egy döntést, ami lehet, hogy önzőnek tűnik, mert a másiknak szomorúságot okoz, de ha valamit, akkor ezt szerettem volna megtanítani neki: az ő életéről neki kell döntenie, és ezért a következményeket neki kell viselnie.”

Vera gimnazistaként és egyetemistaként is sokat utazott, Melindának volt ideje megszokni, hogy távol van. Ilyen hosszú időre azonban sosem ment el úgy, hogy lehet, többé már nem jön vissza. „A tudat volt a legrosszabb, hogy most nem fog egy hét, egy hónap vagy akár egy év után visszajönni – meséli. – Amikor a barátok, ismerősök azt mondták, hogy örüljek, mert kint megtalálja a szerencséjét, nem tudom… Nem akartam megnehezíteni a dolgát, támogattam, de hihetetlenül fájt. Azt akartam, hogy neki jó legyen, megtalálja a helyét, ott éljen, ahol akar, ahol könnyebben boldogul. Hát ez öröm, nem? És közben csak nyeltem a könnyeimet. Meg lehet szokni, de mindig nehéz lesz.”

Vera karácsonykor és nyaranta hazalátogat. Az ünnep annyiban más, hogy harmad-negyednapján külföldi látogatók toppannak be, és a házi finomságok mellett asztalra kerülnek a holland sajtok, a füstölt angolna és a tojáslikőr is. Korábban ők ketten álltak a legközelebb egymáshoz, de ma már Verának holland vőlegénye van, és Melinda is párra talált. Így Vera is valamivel könnyebb szívvel megy el. A nagymamának viszont gondot okoz a távolság, mert ő nem internetezik és nem ül repülőre, de már megígérte, hogy belevág mindkettőbe, csak hogy lássa néha az unokáját.

Melinda azt tapasztalta, hogy a kevés együtt töltött idő elnézőbbé tette: „Amit korábban biztosan szóvá tettem volna, most nem tűnik fontosnak. Vera olyan kevés időt tölt itthon, miért vesztegetnénk az időt piszlicsáré dolgokra? Ezt különben ajánlanám civakodó pároknak vagy egymásnak feszülő szülőknek és gyerekeiknek: mi az, ami a távolból nézve is elég fontosnak tűnik? Azzal érdemes foglalkozni.”

Amikor Vera itthon van, elengedi magát, úgy, ahogyan azt kint nem teheti meg. Kint mindig felnőttnek kell lennie, itt újra gyerek lehet: egész nap azt csinálja, amihez kedve van, tévézik, barátnőzik, miközben anyja kényezteti. Magyarország a hazája, de két országban van otthon. Egyszer érezte azt, hogy „kettészakad a szíve”, amikor Bécsbe repült Amszterdamból, majd vissza. Ahogy a taxi vitte a bécsi repülőtérre, meglátta az útjelző táblákat. Jobbra a reptér, egyenesen: Autópálya Budapest. Rossz pillanat volt…

Nem ígérnek egymásnak semmit, bármit hozhat az élet. Akár azt, hogy Vera hazaköltözik, akár azt, hogy Melinda megy utána. Akkor legalább Melinda megsütheti azokat a palacsintahegyeket az unokáknak, amelyről már olyan sokat álmodozott.

Magyar szív, amerikai fej

A neveltetés, az értékrend, a közeg, ahol felnőttünk, vajon kitörölhetetlenül belénk ivódik, vagy ezt is felülírja a távollét? A négygyermekes Emília ez év nyarán szembesült azzal, hogy fia, Lali, aki tizenegy évvel ezelőtt ment el az Egyesült Államokba, már sokkal inkább amerikai, mint magyar. PhD-ösztöndíjat kapott Floridába, évek óta már New Yorkban dolgozik a Google-központ informatikusaként.

Lalit nagyon jól megfizetik, az ottani bérekhez képest is sok pénzt kap. Amíg nem lett hawaii barátnője, Emília biztatta, hogy helyeztesse át magát a müncheni Google-irodába. Manhattanben azonban olyan kényelmesen berendezkedett, hogy úgy tűnik, hosszú időre ott ragad. „Teljesen elszokott a magyar valóságtól” – állítja Emília, aki minden héten legalább egy órát skype-ol a fiával. Lali váltig bizonygatja, hogy nem akar kint maradni, csak ott dolgozik, de édesanyja sem hiszi, hogy valaha is hazajön. „Ha hosszú időn keresztül sokat keresel, megváltozol. Ő is megváltozott… Szoktam neki mondani, hogy nagy a fizetésed, de nem vagy gazdag ember, ne szórd úgy a pénzt. Ráadásul állandóan extrém sportokat művel, ezért minden levelét úgy kezdi, hogy nyugi, anyu.” Emília azért nem teljesen nyugodt, de az biztonságérzetet ad, hogy a fia talált valakit New Yorkban, akin keresztül elérhetik őt, „ha bármi történik vele”.

A fiú évek óta anyagilag is támogatja a családját, és a lányoknak sok szempontból mintha az egyik szülőjévé vált volna. Amikor két húgát meghívta New Yorkba, programokat szervezett nekik: angoltanfolyamot, városnézést szigorú napirenddel és gondosan beosztott zsebpénzzel. A lányokat fogyókúrára fogta, ruhatárukat lecseréltette. „Az ciki, amikor a saját testvéred néz már rád úgy, mint egy szegény rokonra, hogy miért jársz ilyen olcsó ruhákban?” – meséli a férfi nagyobbik húga, Évi, aki ha kritikusan beszél is Laliról, egyértelmű, hogy imádja. „Szeretem őt, de öt év után éreztem, hogy nagyon megváltozott, »amerikaivá« vált. Például amerikai szöveget kezdett nyomni. Olyasmit, hogy gyerünk, meg tudod csinálni, ha gyakorlod és akarod. Nagyon furcsa, mert mi ebben a valóságban élünk.”

A család annyira megszokta, hogy Lali nincs velük, hogy nekik már az lenne furcsa, ha hazajönne. „Már a bioritmusa sem tud átállni a repülőút után, és az egyik plázában többször véletlenül angolul szólt hozzám. Úgy érzem, mintha tényleg kezdenénk elveszíteni. Túl nagy a kontraszt az itteni élete és New York között, elszakadt tőlünk” – mondja Évi. De talán nem végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Lali egy gyönyörű lakást vett Pesten, hogy itthon is legyen egy „otthona”, ahol mindannyian együtt lehetnek – idén a karácsonyt is itt tartják.