A magyar emberről azt mondják, szeret panaszkodni. Könnyen, gyorsan jön a szánkra a mindennapokban a rágalom, a panasz. Mindig, mindenben a rosszat látjuk meg, talán azt is keressük. Azt a pirinyó kis szálkát…
Annál nehezebben megy, ha dicsérni kell, ha a jót kell észrevenni. Vagy észrevesszük, de mellette ott van két rossz, akkor már inkább azokon csámcsogunk, a jó meg valahogy elsikkad. Vagy talán annyira természetesnek vesszük, hogy valami sikerül, valami megy, hogy szót sem vesztegetünk rá, pedig arra is szükség lenne.
A kisbabákat még dicsérgetjük:
-Jaj, de ügyes ez a baba, már egyedül átfordul, ül, eszik, beszél, jár!
Tapsikolunk, mosolygunk,ezzel bátorítunk, éreztetjük, hogy amit tett, az jó.
Később ezek a bátorítások egyre ritkábbak, elmaradnak. Aztán már csak azt halljuk, vagy mondjuk, ami rossz.
-Ezt, nem jól csináltad, ez nem ér semmit, ezt nem így kell, ez rossz, rossz,rossz…
Nem is vagyunk ennek igazán tudatában. Pedig a negatív dolgok kiemelése csak elbizonytalanítja, hátráltatja az embert.
Néhány éve vettem csak észre, mekkora ereje van a dicséretnek. Ha nem kritizálok állandóan… ha azt is észreveszem, ha valami jó, még ha apróság is.
Tudatosan figyelek rá, hogy szóvá is tegyem a pozitív tetteket, és ne vegyem mindig természetesnek őket… A teljes cikket a Kiss Emese blogon találod.