Hittem a családban, abban az eszményben, hogy létezik. Láttam is. Anyu és Apu együtt vannak, házasok, 30 éve.
Igen, együtt vannak, szeretik egymást. Most már jobb nekik, hogy mi, Tesómmal nem vagyunk ott, újra élik a szerelmüket.
De ott voltunk. És kibírták. Én ezt láttam.
Anyu elfogadta Aput, Apu elfogadta Anyut. Ha az egyikőjük épp nem lehetett önmaga, mert az élet úgy fordította az arcát, hogy ki kelljen fordulnia magából, és alapszemélyiségét hátrahagyva más emberként cselekedni, a másik ott volt. És segítette. Társa volt Anyu Apunak és fordítva. Elmagyarázták, hogy nem azért van ez most így a szülőnknél, mert nem szeret, nagyon is szeret, sőt…de az élet…jajjj…odavágott most egyet. Mi elfogadtuk Tesómmal, és vártunk, ahogy Szüleink is.
De Társak voltak, ebben nőttem fel. Amikor vajas kenyérre volt csak pénze szüleimnek, akkor úgy adták oda, mintha egy kincs lenne. Mi éreztük, hogy kincs. Kalózok voltunk, és az uzsidobozunkban rejtettük el a kincset. Amikor a teától megbarnult műanyagüvegbe Apa beletöltötte újra a teát kora reggel, minden reggel, minden hétköznap reggel, és a többiek kinevettek, mi mégis hálásak voltunk, és nem szégyelltük. Miért?
Mert értéket kaptunk. Nem tudom, hogyan, hogy, miért sikerült ez, de megkaptuk.
Én ebben nőttem fel. És abban, hogy kiálltak mellettünk szüleink. Nemcsak egymás mellett, de mellettünk is.
Hogyan tudott megbirkózni vele, hogy az ő házassága bizony zátonyra futott? A teljes cikket a Magabiztos, elvált nő blogon találod.
