Érett bennem az elhatározás, hogy blog formájában én is megörökítsem a saját történetünket. Leírni a folyamatot, mikor mi történik, az örömöt megosztani másokkal, a negatív történésekről is kiönteni a lelkemet, és persze a számokat, hogy adjak egy támpontot annak, aki most indul ezen az úton. (Nyilván a költségek hozzávetőlegesek, attól függően sokat változhatnak, hogy kinek milyen – short, long, ultra long – protokoll kell az induláshoz.)
Aki az elejétől nyomon követi az írásaimat, tudja, már amikor elhatároztuk, hogy babát szeretnénk, rögtön kaptunk egy pofont (szerencsére?), szinte azonnal kiderült, hogy nem eszik olyan forrón azt a kását. Így hát az első lelkesedésből lelohadva máris egy műtét küszöbén találtam magam. A műtét után már joggal bizakodtunk, hogy hozzánk is érkezik a gólya. Sajnos nem történt semmi, azon kívül, hogy elkezdtem használni a hőmérőt, néztem a peteérést, és igyekeztünk időzíteni. Ennek ellenére az eredmény: nulla. Végül orvosváltás, újabb műtét, újabb egészségügyi probléma, gyógyszerszedés, hormonkezelés, és egyre sokasodó sikertelen hónapok (összesen 2,5 év) után azt mondtam: ELÉG! A házaséletünk romokban a folytonos időzített együttlétek és sikertelenségek következtében. A terhes nők látványától az irigység-utálat kettőse ült ki az arcomra, és természetesen úton-útfélen mindenki terhes lett teljesen véletlenül, nem tervezetten, spontán módon… Időről időre záporoztak a kérdések, hogy mi még nem akarunk-e, és hogy gondoljuk ám meg, mert nem leszünk fiatalabbak. Ilyenkor jól jött volna egy kanál víz, amiben kedvemre megfojthatom a “kedves” érdeklődőt.
De ahogy eljött a március, úgy éreztem, végre a mi időnk is eljött. Bizakodva mentünk az első konzultációra. A meddőségi centrumba belépve nyugodt légkör fogadott minket, az első benyomás is az volt, hogy itt precíz, pontos-gondos munka folyik, és ez be is bizonyosodott, hogy valóban így van.
Mi történt aztán? A teljes cikket A mi lombikbébink blogon találod.