Nem is tudom, honnan kezdjem. Tíz éve váltam el, két gyerekem van, mindketten felnőttek, a kisebbik tizenkilenc éves, de már nem él velem. A válásom után sokáig egyedülállóként kerestem párt, aztán két komoly kapcsolatom lett korombeli férfiakkal, végül mindkét esetben békésen hagytuk a másikat a maga útján járni.
Egy barátnőm kerti partiján találkoztam a mostani kedvesemmel egy éve, és bevallom, nem nagyon figyeltem rá, bár persze megjegyeztem magamban, hogy milyen isteni teste van, de ezzel, meg egy sóhajjal el is engedtem a dolgot. Ő jött oda hozzám később, beszélgettünk, és fel sem merült bennem, hogy tetszhetek neki, hiszen ott lófráltak körülöttünk a csodás fiatal lányok. Akkor döbbentem meg először és estem kisebb pánikba, amikor néhány nappal később felhívott, hogy menjek el vele vacsorázni. Emlékszem, annyira megrökönyödtem, hogy még idiótán meg is kérdeztem tőle, hogy ugye ez nem randi, csak tanácsra vagy segítségre van szüksége tőlem. Erre mondta, hogy nem akar semmilyen segítséget.
Randiztunk néhányat, majdnem minden esetben az ő javaslatára. Én annyira zavarban voltam, főleg az elején, el sem hittem, hogy ez velem történik, de azért végül néhány hét után összejöttünk. Azóta együtt vagyunk, és imádom, de mindenét, tényleg, és bár sokat rettegtem, hogy mi lesz, ha meglát ruha nélkül, mi lesz, ha rájön, hogy őskövület vagyok hozzá képest, eddig semmi ilyesmi nem történt, úgy néz ki, ő is imád engem. Ő egy olyan csodája az életemnek, amiről fogalmam sincs, meddig tarthat, de minden percének örülök.
A környezete azonban nem túl elnéző… A teljes cikket az Ursula blogon találod.