Mert ahogy egyszer valaki megfogalmazta, még így is több esélyük van felesni a nagybetűs Igaziban, mint otthon a tévé előtt. És valóban, de mégis, a nők 99,99%-a szerint tartós partiszerelemben nem érdemes bízni. Akkor hát vajon miért motoszkál mégis minden bulizó szingli fejében a hátsó gondolat, hogy hátha mégis? Egyszerű a válasz, ugyanis kinek ne lenne olyan barátnője, aki ismer valakit, akinek van egy barátnője, akinek a testvére épp egy hangos zenétől dübörgő klubban ismerte meg élete szerelmét? Vagy kinek ne lenne olyan ismerőse, aki ismer valakit, akinek a barátnőjének a házassága csak egy egyéjszakásnak indult kalandból alakult? Mindig szárnyra kel a szingli nők között egy-egy sikertörténet, egy-egy városi legenda arról, hogy hogyan erősíti a kivétel a szabályt. Egy ilyen következik most. Aztán ki-ki eldönti, érdemes-e buliban ismerkedni…
Hajnali fél három. Jól sikerült a bemelegítés. Az egyik alkalmi jó barátnőmmel épp annyira kitárgyaltuk az élet nagy dolgait, hogy az idő észrevétlenül oszlott szét mellettünk. Nem érdekelt, eljutunk-e a helyre valaha, nem különösebben vágytam sem a tömegre, sem az ordító zenére, sem a piranhákként körülvevő pasikra, akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy zárva vagyok. Mindenhol. És már nem is játszom meg, már nem adom a kedves, szépen mosolygót, fárasztanak a fölösleges körök. A “bocsi, de a barátnőimmel táncolni jöttem”-től odáig jutottam, hogy a legutóbbi szegény kis delikvensnek, amikor a testbeszédről próbált beszélgetést kezdeményezni, azt találtam mondani, hogy “Nem kell sem pszichológusnak lenni, de még csak viselkedéselemzőnek sem, a következő rejtvény megfejtéséhez. Miért van az, hogy olyan tempóban közeledek a falhoz, ahogy te próbálsz hozzám? Segítek, a személyes terem az enyém. És ha tovább igyekszel közelebb jönni, vagy még egyszer hozzám érsz, inkább beesek az ablakon, mint hogy engedjek belőle akár egy centit is”. Korábban még a komolynak tűnő közeledési szándékokat is azonnal hárítottam azzal, hogy meg se hallgattam, vagy azonnal csókcsatába kezdtem, aztán otthagytam, mondván, minek raboljuk egymás idejét a fölösleges körítéssel. Megszoktam ezt a rendszert. Jól működött. Védett engem.
Hajnali három. Már benn. Fülledt meleg, zúgó zene, kavargó füst, villogó fények, ringatózás a zenére, egy földre pottyant görög istennőnek éreztem magam a fehér, földig érő ruhámban. Egyetlen tekintetváltás. Láttam a szándékot, láttattam az elutasítást. Tetszett? Igen. Volt kedvem a szokásos “Szia! Klaudia vagyok”-hoz? NEM!
Hajnali fél négy. Terasz, még mindig füst és a hűvös nyári szél, belekap a ruhámba. Hozzáér. Elnézést kérek. Újabb tekintetváltás. Szándékelutasítás. Kezdek fázni, végigsimítom a hideg által végigfutott karom. Egy hang mögülem: “Excuse me, I saw, that you need some warming.” És már karok is futottak körbe rajtam. Visszafordultam. Újabb tekintetváltás. Lemondás-határozottság.
– Segítenél?
– Nem baj, hogy magyar vagyok?
– Viccelsz? Az lenne baj, ha nem lennél.
A teljes történetet a Key Site blogon találod!