“Nem vártam el a gyerekeimtől, hogy alkalmazkodjanak!”
“Balázzsal a megismerkedésünk óta külön élünk – meséli Lilla (44), aki gyógymasszőrként dolgozik egy budapesti kórházban. – Nyolc évvel ezelőtt találkoztunk először. Én egyedül neveltem a két, kiskamasz gyerekemet, Balázs meg a maga harmincnégy évével agglegényként élt budai garzonlakásában. A gyerekekkel a válásom után az édesanyámhoz költöztünk, és nem is szerettem volna változtatni a helyzeten. Úgy éreztem, idős anyukámnak szüksége van rám, a gyerekeknek is jó így, ráadásul önállóan lakást nem tudtam volna venni. A köztünk lévő szerelem és harmónia ellenére az összeköltözést Balázs sem forszírozta, szép lassan pedig mindketten megszoktunk így mindent. Általában a hétvégén találkoztunk, az ő lakásában, napközben együtt voltunk, beszélgettünk, összebújtunk, este pedig elmentünk valahova. Előfordult, hogy az egész hétvégét együtt töltöttük, de azért nem ez volt a jellemző. Sokan értetlenkedtek azon, hogy miért nem lázadozom, ilyenkor nehéz volt elmagyarázni, hogy azért, mert nekem is így kényelmes. Hétköznap rengeteget dolgoztam, amíg a gyerekek kisebbek voltak, hoztam-vittem őket a különórákra, gyakran csak este 8-ra értünk haza. Utána még várt a háztartás, a leckék ellenőrzése, időnként a saját munkámmal kapcsolatos teendőim is. Az összeköltözés mindannyiunk életét felforgatta volna, nem vártam el sem a gyerekektől, sem anyutól, hogy alkalmazkodjanak a magánéletem miatt. Ami pedig engem illet, őszintén szólva hétköznaponként annyira fáradt voltam, hogy eszembe sem jutott Balázs hiánya. A hétvégéken viszont nagyon jól esett kiszakadni a hajtásból, ilyenkor éltem egy kicsit nőként is a magam életét.“
Arról, hogy nem érezte-e magát egyedül, Lilla azt mondja, nem, mert Balázzsal naponta beszéltek telefonon, vagyis tudtak egymásról mindent. A féltékenység pedig? “Fel sem merült, a kezdetektől fogva bíztunk egymásban, ha nem így lenne, már régen szakítottunk volna.” Ma már Lilla gyerekei egyetemisták, a fia kollégiumban lakik, a lánya a barátjához költözött. Lilla tavaly temette el édesanyját: egyedül maradt, és szabad ember lett. Mégsem evidens, hogy Balázzsal összeköltözzenek. “Felmerült a kérdés persze, nem is egyszer. De szerintem már nem fogunk drasztikusan változtatni az életünkön. Legalábbis ma ezt gondoljuk. Balázs például továbbra is ragaszkodik a lakásához, ami kicsi lenne kettőnknek. Én pedig ismerem a rossz tulajdonságait, amiket így, távolról könnyebb elviselnem. Egyelőre az látszik kézenfekvőnek, hogy a hétvégéket péntektől vasárnap estig együtt töltjük, és hétköznap egyik este is kimozdulunk együtt, de amúgy mindenki marad a saját otthonában.”
Totálisan alkalmatlan az együttélésre?
“Egy rövid, néhány hónapos időszakot leszámítva, amióta ismerjük egymást, külön élünk Zolival – meséli Judit, a 42 éves olasz-német tolmács. – Annak ellenére, hogy öt évvel ezelőtt megszületett a kislányunk, Réka. Nem így terveztük, hiszen alig fél éve ismertük egymást, ráadásul nagyon viharos volt a kapcsolatunk. Mindennek ellenére még mindig együtt vagyunk. Tény, hogy azóta sem költöztünk össze, valami miatt köztünk nincs tartósan harmónia. Egy próbát rögtön Réka születése után azért tettünk, mert mindketten szerettük volna, ha a dolog működőképes, de nem sokáig volt értelme. Rögtön az első hetekben elviselhetetlen feszültség lett köztünk, és ez később sem csökkent. Gyakorlatilag mindenen vitatkoztunk, ki mit, hova tett, mit ígért, mennyire pontosan tartott be. Lehet, hogy az otthonról hozott rossz példák vagy csak az egyformán impulzív természetünk az oka, na és Zoli meggyőződése, hogy ő az együttélésre totálisan alkalmatlan.”
Juditék tehát szintén a különélés mellett döntöttek, bár Judit szerint ő bármikor kész lenne újra nekifutni. Már csak Réka miatt is. “Változó, hogy mennyire tudok jó képet vágni ehhez az egészhez – magyarázza. – Néha annyi munkát hozok haza, hogy miután lefektetem Rékát, eszembe sem jut, hogy bármit is kezdhetnék magammal vagy Zolival. Csak ülök a gép előtt hajnalig, aztán beesem az ágyba, és másnap rohanok az oviba Rékával, hogy aztán este ismét lerogyjak a gép elé. Máskor pedig, amikor kipihent vagyok, és van időm gondolkodni, kifejezetten rossz kedvem lesz az egésztől. Sok barátnőm él házasságban, és irigylem a családi életüket.”
Zoli egyébként mindennap felhívja őket telefonon, hetente legalább egyszer elhozza Rékát az oviból, és a hétvégék nagy részét is együtt tölti Juditékkal. Vasárnap estére Judit szerint ugyanakkor már látszik rajta a türelmetlenség, mintha lejárt volna az az idő, amit kibír a családban. Bizalom? “Eszembe jut néha, hogy vajon Zoli nem fekszik-e le néha mással, de ezekkel a gondolatokat elhessegetem. Mit kezdjek egy gyanúval, aminek nem tudok utánamenni? Egyébként akkor is megcsalhatna, ha együtt élnénk, bár így talán nagyobb a kísértés. Szerintem köztünk nagyon jó a szex, ha ez, és főleg Réka megszületése kevés ahhoz, hogy Zoli bennünk gondolkodjon, akkor megette a fene az egészet.“
Azt mondják, a gyerekek alkalmazkodóképessége többszöröse a felnőttekének. Vajon Réka mit szól a szülei döntéséhez? “Sokáig nem kérdezett semmit, nem értetlenkedett, de amióta ovis lett, és látja, hogy a többiek szülei együtt élnek, változott a helyzet. Hozzánk miért csak látogatóba jön apa? – kérdezi rendszeresen, és én, hiába szakad újra és újra bele a szívem, nem tudok neki mit válaszolni.“
“Szkeptikus vagyok!”Zala Mónika klinikai pszichológus azt mondja, tény, hogy a “randizgatós” időszaknak meglehetnek a maga pozitívumai. “Együttélő pároknál például gyakran előfordul, hogy a gyerekek születését követően háttérbe szorul a párkapcsolat, ami egyre több feszültséghez vezethet. Ha ez a család minden tagja számára elviselhetetlen, kifejezetten jót tehet, ha egy időre a két ember messzebbről is rá tud nézni az együttélésük összes buktatójára, és amikor a párjával találkozik, csakis őrá figyel. Ez az időszak nagyon izgalmas lehet, és visszahozhatja a romantikát, szenvedélyt is. Ugyanakkor ha két ember sosem költözik össze, előbb-utóbb nagy valószínűséggel ki fog fulladni a kapcsolatuk.  Zala Mónika klinikai pszichológus
Mert jó, ha vannak fejlődési fázisok. Elköteleződésnél az “én”-ből “mi” lesz, ami nyilvánvalóan egy sor alkalmazkodással, változással jár. Annak, ha ezt valaki hárítja, sok oka lehet. Nárcisztikus? Önző? Fél az elköteleződéstől? De a másik szempontjából ez mellékes is, mert ha valaki az együttélésre vágyik, ehhez kell partnert találnia. Gyakran hallom pároktól, hogy a különélés mindkettőjüknek jó, én ilyenkor egy kicsit mindig szkeptikus vagyok.Tapasztalataim szerint sokszor még maguknak is nehezen vallják be, hogy bizony ez túl sok kompromisszumot jelent. Ez nem csak nőket érintő kérdés. Két egészséges felnőtt ember esetén egy idő után a másik állandó jelenléte mindkettőjüknek természetes igénye lehet. A gyerekben pedig így csapódhat le: “nem szeret eléggé ahhoz, hogy mindennap itt legyen velem”.
|
