Soha ne feledjük ezeket a csodás pillanatokat, amikből azóta is van bőven, és szeretném, ha még sok ezer lenne. Az élet kiszámíthatatlan, nem tudjuk, mennyi öröm adatik még, mennyi rendeltetett nekünk. Ha kegyelemben megérjük az idős kort az én drága szerelmemmel, de már betegek leszünk vagy magányosak, szeretném, ha valaki felolvasná ezt nekünk. Mert a szemem sem lesz már a régi, hiszen most sem az… Ezt a történetet örökre szeretném megőrizni.
Hihetetlen, mennyire más volt EZ a 9 hónap… Az első pillanattól kezdve, amikor az autóban ülve szerelmesen egymásra néztünk, és eldöntöttük, hogy szeretnénk egy közös gyermeket. Ez a pillanat adta öröm elemi erővel robogott át az egész testemen. Repdestem a boldogságtól. Pé csak mosolygott. Én meg csak azt kérdeztem: Tényleg???? Már akkor tudtam, mennyire jó Apa lesz. Ő abban a pillanatban Apává vált. Akkor már Ő is túl volt egy házasságon és váláson, én dupláztam, ráadásul Vanda már 17 éves volt… Ebből kiderül, hogy sem Ő, sem pedig én már nem a 30-as éveink elején jártunk. Nem mintha a kor számítana, de azért mégis számít!
Eldöntöttük, és belevágtunk. Nyilvánvalóan nem bíztunk semmit a véletlenre, szerettük volna, ha mihamarabb megszületik a várva várt gyermek. Leginkább egy kisfiúra vágytunk. Apa kisfiamnak szólította, és én is… A bennem növekvő csoda (nevezzük egyelőre így) január 24-én fogant, és hamarosan egyértelmű jelét mutatta létezésének, 2 halványkék csík formájában. Halványan ugyan, de ott volt. A nappaliban ültünk, én épp a laptopon kopogtattam, Ő tévézett. Aztán odafordultam hozzá és megkérdeztem: Szerinted csináljak már egy tesztet? Nem szerettem volna elkapkodni, de mivel türelmetlen típus vagyok, nehezemre esett a várakozás… Erre Ő azt mondta: Persze! Legfeljebb kiderül, hogy nem… de akkor sincs semmi baj…
Elindultam, majd az emeltre vezető lépcső legalsó fokán bizonytalankodva megálltam. Visszafordultam, és még egyszer rákérdeztem: Ne várjunk még 1-2 napot? Mindig annyira örültem, ha 1-2-5 napot kaptam még, Ő pedig olyan aranyosan kérdezgette a telefonban: Semmi változás? Ez annyit jelentett, hogy még reménykedünk… Féltem a kudarctól, pedig csak 2 hónapja próbálkoztunk, igazán nem volt miért csüggednünk. Én mégis annyira akartam, azonnal. Aznap is ilyen gondolatok forogtak az fejemben.
Felmentem az emeltre. Pár perc múlva izgatottam kiabáltam: Drágám!!! Felszaladt és megnézte Ő is. Mosolygott és átölelt. Majd így szólt: Várjunk még 10 percet. Így tettünk. 10 perc elteltével a 2 halvány csík bizony ugyanúgy ott volt. Csak öleltük egymást. Boldogság volt azon a február 4-i napon.
Ez a pillanat mindent megváltoztatott. Egész testemet elöntötte egy különös belső ragyogás. Bárhol jártam-keltem, Ő már ott volt velem…. és ezt még senki nem láthatta, csak én tudtam/mi tudtuk. Állandóan mosolyognom kellett. Olyan másnak éreztem magam. Ez tényleg másállapot…
Olvasd tovább a Patentblogon!