A célszalaghoz közeledve szinte másról sem szól az életük, mint a szervezésről. Nagy a rohanás, a feszültség szinte tapintható, és mindenki azon imádkozik, hogy jaj, nehogy langyosan tálalják a húslevest, mert az csak forrón jó, vagy nehogy véletlenül felmelegedjenek az üdítők az asztalon – mert azok csak hűtve finomak. Rengeteg részlet, intézni való… és ahogy felénk mondani szokták: “sok bába közt elvész a gyermek” – azaz: a nagy rohanásban, az őrült szervezésben, az egész esemény aprólékos megtervezésében valahogy elveszik a lényeg. Az, amiért az egész esküvő történik: Két ember egymás iránti szerelme, ami a tökéletességre törekvő, “na, most verjünk rá mindenkire” magatartással rendezett esemény szervezése során valahogy háttérbe szorul. Aztán a nagy idegeskedés közepette sokaknál jönnek a kételyek… biztos, hogy jól döntöttem? Valóban ezt akarom? Mi van, ha mégsem illünk össze?
Rengeteg költői kérdés, melyeket sok esetben szerintem csak a feszültség teremt meg, az a stresszhelyzet, ami a legtöbb párnál megfigyelhető. Meg akarnak felelni önmaguknak, egymásnak, a családjuknak, a vendégeiknek, és csak úgy lazán: mindenkinek. Aztán egyszer csak kitör a pánik: de hiszen mi pár nap múlva már jogi értelemben is össze fogunk tartozni, és onnantól minden megváltozik, és bármi történjék is, nekünk együtt kell leélnünk az életünket, meg kell teremtenünk mindent a születendő gyermekeinknek, fel kell nevelnünk őket úgy, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, de azért ne legyenek elkényeztetve sem… Olvasd tovább a Nyuszogások blogon!