Ősszel kezdte a kislányom az ötödiket egy nyolcosztályos gimnáziumban, és az egyik nap azzal az óvatos kérdéssel jött haza, hogy mikor kaphat egy okostelefont. Elcsodálkoztam. Volt ugyanis egy régi telefon nála azokra az esetekre, ha nyáron táborba megy, vagy ott alszik valakinél, de ennek az egész telefonkérdésnek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Kiderült, hogy ő azonban igen.
Nem értettem. Bármennyire is régi a telefonja, arra eddig maximálisan megfelelt, hogy ha a szükség úgy hozza, elérjük egymást, vagy hogy olykor kedvére bohóckodjon a fényképezőgép funkcióival, ne adj’ isten, játsszon rajta valamit. Az új iskola azonban új normákat hozott.
Ciki, nem ciki
Amikor a kérdésére azt feleltem, hogy legalább még egy évig nem terveztem, hogy veszek neki egy jobbat, elszomorodott. “De anya, tök ciki ez a telefon!” – fakadt ki. “Ciki? Miért, a többieknek milyen van?” – kérdeztem vissza, mire kiderült, hogy a többségnek bizony új okostelefonja van, sőt nem egy gyereknek iPhone-ja. Ismét meglepődtem. A kislányomat egy külvárosi gimnáziumba írattam be, ahova tudtommal kifejezetten (a szónak a lehető legjobb értelmében) átlagos diákok járnak.
Elmagyaráztam neki, hogy megértem, hogy nem jó kilógni a sorból, de egy sor olyan helyzet van, amikor ezt nem kell cikinek érezni. Tudta azt is, hogy egy telefon drága mulatság, hogy a tanévkezdés után nem szeretném több tízezer forintért lecserélni a régit, ráadásul neki még nincs szüksége arra a sok funkcióra, amit a legjobbak tudnak, türelem tehát. Azonnal elfogadta, nem is hozta utána már szóba, nekem mégsem ment ki a dolog a fejemből. Eszembe jutott egy két évvel ezelőtti eset, amikor Dorka még harmadikos volt.
“Mi nem engedhetjük meg magunknak!”
Az egyik szülői értekezleten szóba került a telefonügy. Próbálta a tanító néni arra kapacitálni a szülőket, hogy csak akkor adjanak a gyerekeknek telefont suliidő alatt, ha tényleg szükségük van rá. Például ha egyedül közlekednek, és ez biztonságot jelent a családnak. Hozzátette azt is, hogy ő napközben nem fogja megengedni, hogy be legyenek kapcsolva a telefonok.
A szülők ezt elfogadták, kivéve egy apukát, aki felállt és udvariasan elmondta, hogy nekik problémát jelent ez az egész telefonkérdés. Ők ugyanis nem tudják maguknak megengedni, hogy vegyenek egyet a gyereknek. Még egy használtat sem. Elvileg nem gond, mert nincs rá szükség, de a gyereknek ez rossz érzés, mivel az osztálytársai többségének bizony lapul egy a táskájában (vagy legalább otthon). Kérte az apa, hogy vegyék elő ezt a témát a tanítónők az osztályfőnöki órán, segítsenek megértetni a gyerekekkel, hogy semmit nem jelent az, hogy valakinek van-e telefonja, és ha igen, akkor az milyen márkájú. A tanító néni is, a napközis tanár is láthatóan megértették a problémát, mégis vonakodtak erre a kérésre igent mondani. Mindez tehát ott nem oldódott meg.
Itt, a gimnáziumban mások a szabályok. Valahogy evidens, hogy minden gyereknek van telefonja, nem is akármilyen. A házirend ezt nem tiltja, órák alatt persze nem szabad használni. Dorka szerint annál inkább megy a telefonok nyomkodása a szünetekben. Felfogni nem tudom, hogy egy tízperces szünetben, amikor is el kell pakolni, át kell menni egy másik terembe, uzsonnázni kell stb., hogyan fér bele, hogy elővegyék a telefonjukat, a helyzet mégis ez. Azokra pedig, akik ezt soha nem teszik, sőt akikről kiderül, hogy ne adj’ isten otthon sincs egy jobb fajta telefonjuk, furcsán néznek. Amitől ők nem meglepő módon igen rosszul érzik magukat.
Elvek és kitartás
A kérdésem egyszerű: mi a helyes magatartás ebben az esetben a részünkről? A választ persze egyfelől tudom: ha vannak elveink, akkor azokhoz illik tartani magunkat, nagyjából ezt jelenti a gyereknevelés. Mert igen, a gyereknek el lehet magyarázni, hogy a mi értékrendünk szerint mi az, ami számít, és mi az, ami nem, de megkockáztatom, hogy ettől még, ha másnap bemegy a gyerek az osztályba, nem sokkal lesz könnyebb a helyzete. Vagy elvárható egy tíz-, tizenegy évestől, hogy kitartson azok mellett az elvek mellett, amiket otthonról hoz, de amiket a kortársai közül kevesen képviselnek?
A tények kedvéért bevallom, én karácsonyra megtörtem. Tavaly két csillagászati összegű jegy volt a fő ajándék a Diótörőre, idén telefont vásároltunk. Na nem egy iPhone lett a vége, dehogyis, mellesleg egy iPhone-t Dorka sem tartott volna normálisnak, ezt többször is kifejtette. Egy feleakkora értékű okostelefont rendeltem, azt is filléres havi részletekre. Persze kapott egy csomó könyvet is és modernizált Gazdálkodj okosan!-t, ami azóta a fő játék, a legnagyobb szám mégis a telefon volt. Ennek pedig a részünkről két oka volt: egyrészt, hogy magától készségesen lemondott volna róla, másrészt mert tudtuk, hogy azért ennek örülne a legjobban. Természetesen hatalmas öröm volt a fa alatt, bennem viszont a mai napig van némi bizonytalanság abban: nem kellett volna kitartani a korábbi véleményem mellett?
A telefon azóta nagy kincs. A suliba hetente egyszer, ha elviszi, itthon viszont, amint hazaér, rámegy a wifire, nézegeti a családi fotókat, büszke rá, hogy ő már olyan nagylány, hogy kaphatott egy komoly eszközt.
Ha ő örül, persze örülök én is. A kérdésem ettől viszont még változatlanul ez: mi legyen azokkal a szülői elvekkel, amelyek kifejezetten értéket képviselnek, de amelyek betartása a korosztály “nyomására” a legkevésbé sem egyszerű?