Volt valami a levegőben (és itt most nem a mindenhol fellelhető, szabadon terjedő bacilusokra gondolok, amik épp nagyon elemükben vannak), valami vészjósló… Elromlott a mosógépem, benne egy nagy adag vizes, de nem tiszta ruhával. Éreztem, hogy ez egy jel… valami rossznak a kezdete. A nagyok iskolában, Középső és Négyes óvodában, Legkisebb a lábam körül sertepertélt, én pedig azon gondolkoztam, vajon melyik lehet az olcsóbb: megszereltetni a 10 éves mosógépet vagy venni egy újat, amikor megcsörrent a telefonom.
Ez a telefoncsörgés indította el a lavinát: egymás után dőltek ki a sorból a gyerekeim. Először Négyes lett beteg, pár óra múlva már Legkisebb is lázban égett. Két nap szünet következett, majd Középsőt döntötte le a lábáról a hasfájás és a láz. Közben jött a hír, hogy segítőim egy része – anyósom és kisebbik sógorom – is az ágyat nyomja, tehát egyedül kell szembenéznem a kihívással, a délutáni családi logisztika megoldásával (óvoda, edzés, Legkisebb egy időben, egy helyen való kezelése).
A szüleimen kívül (ők vidéken laknak, ezért délután nem bevethetők) egyetlen emberben bízhattam, a férjemben. A remény azonban hamar tovaszállt, Középső után néhány órával már Férj betegágya mellett virrasztottam: teát főztem, lázat csillapítottam, közben fél szemmel a többit beteget figyeltem. Ahogy számtalan más esetben, most is bebizonyosodott, ahogy nincs két egyforma ember, nincs két egyforma beteg sem. Középső – akármilyen beteg – nem hajlandó ágyba feküdni, viszont nagyon tud szenvedni, Négyes hősiesen viseli a megpróbáltatásokat, magától lefekszik, és pihen, de cserébe elvárja, hogy körülugráljam. Férj…, nos Férj nem egyszerű eset: legyen annyi elég, hogy ő nagyon beteg tud lenni. Legkisebb még nem tudja, mit is csináljon: néha nevet, néha sír, de leginkább rosszul van… Folytatás a Kicsi a rakás blogon!