A 41 éves argentin művész, Jorgelina Molina Planas 26 év után tudta meg, ki is ő valójában. Carolina María Salaként nőtt fel, nevelőszülei 1977-ben fogadták örökbe, miután apját lelőtték, anyjának pedig nyoma veszett. Jorgelina egyike annak a körülbelül 500 gyereknek, akiknek szülei nyomtalanul “eltűntek” az 1976-tól 1983-ig tartó argentin katonai diktatúra alatt. Őt és még több száz sorstársát illegálisan örökbe adták olyan, többnyire katona- vagy mélyen vallásos katolikus családoknak, amelyek lojálisak voltak a vezetéshez.
Egy bőröndnyi meg nem érkezett levél
Jorgelina szülei építészhallgatók voltak. Születése után egy évvel, 1974-ben apját, aki a Forradalmi Néphadsereg gerillája volt, megölték, majd egy évvel később apja testvérét is. Ekkor döntött úgy apai nagyanyja, hogy egyetlen életben maradt fiával Svédországba menekül. 1977-ben aztán Jorgelina és anyja is nyomtalanul eltűntek, és a nagymama hosszú évekig tartó keresésbe kezdett, hogy megtalálja őket.
A nevelőszülőknek azonban szabályos papírjaik voltak az örökbefogadásról, nem akarták, hogy lányuk bármit is megtudjon igazi családjáról, és nem engedték, hogy a nagymama kapcsolatba lépjen vele. Jorgelina azt mindig is tudta, hogy örökbe fogadott gyerek, mert négyéves volt, mikor édesanyja eltűnt, de mostohaszülei azt mondták neki, hogy a szülei terroristák voltak, akik elhagyták őt, a család többi részéről pedig soha nem beszéltek. A nagymama már nem érhette meg, hogy találkozzon unokájával. Az idős asszony halála után a már felnőtt Jorgelina egy nagy bőröndöt kapott Svédországból, benne sok-sok levéllel, amiket a nagyanyja írt neki az évek alatt, de ő soha nem kapott meg.
A piszkos háború áldozatai
Jorgelina története csak az egyik azoknak a családoknak a történetei közül, amelyeknek életét kegyetlenül tönkretette az öt évig tartó katonai diktatúra, mert egyik legfőbb célja az volt, hogy megtisztítsa az országot a kommunistáktól. A lehető legkegyetlenebb módon.
A piszkos háború alatt több tízezer ember tűnt el, többségüket megölték a haláltáborokban, sokakat élve ledobtak repülőről a tengerbe, miközben a lábukon egy beton nehezék volt. A bebörtönzött állapotos anyákat a szülés után ölték meg, csecsemőkorú gyerekeiket pedig odaadták olyan, a rendszerhez hű családoknak, akiknek nem lehetett gyereke.
“Csak kimegyek egy kicsit, mindjárt jövök vissza”
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Uranga Almeida a fiától hallott. 1975. június 17-e volt. Fiát soha többé nem látta, és azt sem tudta meg, mi lett vele. 1977-től kezdve ő is, sok hasonló sorsú anyával együtt, minden csütörtökön kiment a kormányzati hivatal előtti Plaza de Mayo térre, és békés demonstráción követelte, hogy kapjanak legalább valami információt arról, hová tűntek a gyerekeik. Akkoriban tilos volt tüntetéseket szervezni, és háromnál több ember nem mutatkozhatott együtt nyilvános helyen. Ezért az anyák, mikor a rendőrség el akarta őket zavarni, párban kezdtek el sétálgatni a téren. Minden héten, csütörtökön, egyre többen és többen, a később jelképpé vált fehér kendőikben. A Madres de Plaza de Mayo (a Plaza de Mayo anyái) kezdett egyre kellemetlenebb lenni a vezetésnek, főleg azért, mert az Anyák a külföld figyelmét is felkeltették. Nem sokkal később három alapító tag is eltűnt, maradványaikat 2003-ban azonosították. A tagok többsége ma már jóval 80 év fölött van, de akinek az egészsége engedi, most is minden csütörtökön kimegy a térre, hogy így emlékezzen gyermekére.
116 unokát találtak meg eddig a nagymamák
Az UNESCO békedíjával is kitüntetett Abuelas de Plaza de Mayo (a Plaza de Mayo nagymamái) nevű szervezet tagjai, akik maguk is gyermekeiket és unokáikat vesztették el, már évtizedek óta azon dolgoznak, hogy megtalálják a diktatúra alatt eltűnt gyerekeket, akik mára már fiatal felnőttek és talán maguk is édesanyák és édesapák lettek.
A szervezet alapítója, a 83 éves Estela Carlotto 36 év után, a múlt nyáron talált rá saját unokájára. Ignacio vagyis eredeti nevén Guido, 1978-ban született, anyja 23 éves volt, és két hónapos terhes, mikor a katonai junta elrabolta, és egy haláltáborba vitte, az országban akkor működő 465, náci mintára létrehozott tábor egyikébe. Guido apját felesége szeme láttára kínozták halálra, majd a kisfiú születése után anyjával is végeztek. A csecsemőt egy farmer házaspár fogadta örökbe, és több mint három évtizednek kellett eltelnie, mire a férfi és igazi családja egymásra találtak.
A Nagymamák eddig 116 elveszett unokát találtak meg. Ma is hirdetéseket adnak fel helyi újságokban, régi dokumentumok után kutatnak, és létrehoztak egy DNS-bankot is, ahol minden unokáját kereső nagymama mintája ott van, és bárki, aki elveszett családját keresi, szintén leadhatja a sajátját. Rendszeresen megjelennek a médiában és kampányokat szerveznek, hogy felhívják a szervezetre minden olyan fiatal felnőtt figyelmét, akik ha nem is tudják, de talán érzik, hogy akikkel az elmúlt évtizedeket töltötték, nem az igazi családjuk. Azt a sok-sok évet, amit elraboltak tőlük, persze nem tudják már visszahozni, de segíthetnek abban, hogy ezek a fiatalok megtalálják vér szerinti rokonaikat, és megismerjék saját múltjukat.