A férjemnek van egy fia, aki rendszeres időközönként nálunk fog aludni, enni, játszani, nyaralni, telelni, hisztizni, velünk nevetni, morzsázni, fürdeni, új dolgokat felfedezni, az idegeinken táncolni, éjjel rosszat álmodni, tanulni, sokat kérdezni… Egyszóval mégiscsak lesz egy kisfiú, aki felülírja a megszokott hétvégéimet, menetrendemet, kikapcsolódásomat, a férjemmel töltött időmet.
- Akihez alkalmazkodni kell,
- aki miatt nem lehet elbliccelni a főzést,
- aki miatt nem úgy alakul a szabadidőm, ahogy korábban megszoktam,
- akit be kell engednem az intim szférámba,
- akire gondolnom kell a bevásárlások alkalmával,
- aki nem hagy aludni szombat és vasárnap délelőttönként,
- aki miatt rengeteget kell utaznunk havi rendszerességgel,
- akihez igazodni kell minden ünnepen, szünetben,
- aki 200 km-rel odébb is vágyik az édesapja jelenlétére, ha ballag az óvodában, vagy iskolai műsorban szerepel,
- aki mégiscsak egy kicsi ember, akinek a pótanyukája vagyok, ha nálunk van.
Az első láthatás izgalmakkal teli volt, de nagyon pozitívan alakult. Azóta kéthetente péntekenként éjjel ér vele haza a férjem, és vasárnap estére viszi haza, nyaranta két hét a miénk minimum, és a többi szünet fele is, ha meg tudjuk oldani, de legalábbis egy-két nap biztosan itt van pluszban húsvétkor, halottak napja környékén is.
Befeszültem
Ez a láthatásos dolog azonban nem volt bennem igencsak sokáig a helyén, szorongással éltem meg hétről hétre. Ahogy közeledett ugyanis a láthatás, rendre befeszültem. Olykor már szerdán, sőt akár kedden. Jaj, jön pénteken, jaj, haptákban kell állni. Mit főzzek? Milyen programot találjunk ki? Mivel kedveskedjek neki? Szegény “elváltak-a-szülei-jaj” kisfiút itt nem érheti rossz szó, fájdalom, csak puha, meleg szeretet. Jaj, nem megyek sehova akkor, velük leszek, őket szolgálom ki. Elvégre vállaltam a páromat vele együtt.
Az elején ez ment: egy baráti találkozót sem szerveztem a láthatásos napokra, nem jártam külön utakon, a tágabb családommal sem találkoztam/tunk olyankor, mondván láthatás van, rá figyelünk. De újdonsült családommal se mentünk szinte sehova, mert a kicsi a sok utazás miatt alig várta, hogy valami biztos pont legyen kéthetente az életében. Akármilyen szuper dolog, rendezvény, foglalkozás is akadt, amit meglátogattunk vele, hisztis-sírós “menjünkmárhaza” lett a vége. Nyomasztó volt. Végig, minden idegszálammal a kisfiúval és a férjemmel voltam azokon a hétvégéken, klappolt minden, kedvenc ételeket főztem, nyekkent, ugrottam neki, amikor még pelenkás volt, valamiért adott volt számomra (senki nem kérte, a férjem meg pláne nem), hogy én csinálom. Igyekeztem tartani a napirendet vele, időben megpróbáltam ágyba dugni, alvásra bírni délután, mesekönyveket és játékokat betárazni, rituálékat kialakítani, figyelni, hogy iszik-e eleget, volt-e aznap wc-n. Minden felmerülő nagyobb baj, probléma esetén telefonáltam a gyermekpszichológus barátnőimnek, hogy erősítsenek meg, ha helyesen látom az adott szitut, vagy mondják meg őszintén, ha benéztem valamit, egyáltalán adjanak tanácsot, hogyan tovább, ha megbicsaklottam. Kimerítő meló volt egy amúgy gyermektelen nőnek egyszeriben, és rengetegszer csúsztam mártírszerepbe, a hajamat az állandó pakolás (a LEGO-ba való belelépés és a kisautókban való elesés nagyon felbosszantott), az utána való kényszeres takarítás vitte ki (a kezdő szülők mentalitásával). Hogy mi változott később? Tudd meg a Második feleség blogról!