Párkapcsolati válság: új műsorhoz új férfi kell?

Zsuzsa és Gábor hét éve házasodtak, két kisgyermeküknek igyekeztek mindent megteremteni. Szép házat építettek, autókat vettek. Gábor éjt nappallá téve dolgozott, hogy sok pénzt keressen, Zsuzsa szinte egyedül nevelte a gyerekeket, s logisztikázta végig építkezésüket. Ahogy nőttek a gyerekek, egyre inkább egy érzékeny férfiről álmodozott, aki kényezteti, meghallgatja őt, aki korán hazajön a munkából, és segít a gyereknevelésben, a háztartásban. Mikor Zsuzsa visszatért a munkába, jól keresett, Gábor mégis folytatta begyakorolt viselkedését, szeretetét teljesítményekkel, egyre több pénzzel mutatta ki. Érzelmi hiányaik miatt egyre feszültebbek lettek, ritkán szerelmeskedtek, hiányoztak az érintések, nevetések, beszélgetések, egyáltalán a közös életük. Zsuzsa munkatársának kezdett panaszkodni, aki vigasztalta, megértette őt, s hamar vonzalom alakult ki közöttük.

Zsuzsa és Gábor kapcsolata mély válságba került, jelezve, valami nem jól működik. Végül azonban esélyt teremthettek arra, hogy pozitív irányba változtassák együtt kapcsolatukat.

A párkapcsolati válságok leggyakoribb okai

1. Amikor a kölcsönös varázs, a tökéletes egység véget ér

A mai kapcsolatok többnyire szenvedélyes szerelemmel kezdődnek, amikor öröknek tűnik az összeolvadás élménye, tévesen bensőségesnek érezzük kapcsolatunkat. Pedig valójában nem is a másikat szeretjük, hanem saját hiányainkat, tudattalan vágyainkat vetítjük ki, azaz egy kicsit önmagunkba és a szerelem érzésébe vagyunk szerelmesek. Az érzés azonban csak időleges, s a válságot a kijózanodás okozza, csalódunk, hogy a másik nem olyan, amilyennek gondoltuk, és emiatt szemrehányásokat teszünk egymásnak. A hormonok lecsengenek, és saját boldogságunkat már nem várhatjuk csupán a párkapcsolattól. Meg kell találnunk a választ a kérdésre: ki vagyok én, és ki vagy te? A válságot az is erősíti, hogy a lángolás idején párunk érti a szavainkat, sőt kitalálja a gondolatainkat, kérés nélkül teljesíti kívánságainkat. Később magunknak kell megfogalmaznunk azokat, s közös figyelem kell ahhoz, hogy csökkent motiváció mellett kialakuljon a társszerelem, a valódi meghittség, a bizalom, érzéseink mélyülése. Ha ez nem sikerül, akkor súlyos válságot élünk meg, amit sokszor cipelünk magunkkal évekig: harcolunk, értéktelennek éljük meg s csípős szavakkal bántjuk egymást.

2. A különbözőség okozta csalódottság

A kiábrándulást fokozva kapcsolati válságot okoz, amikor megtapasztaljuk kettőnk különbözőségét. Például az egyikünk társaságkedvelő, a másik zárkózott. Ez a szenvedélyszerelem idején nem gond, nem akarunk másokkal lenni. Később sok vita lehet abból, mennyi időt töltsünk társaságban vagy egyedül, kit mikor engedjünk otthonunkba, akár váratlanul is. A válság tovább súlyosbodik, ha társunkat olyanná akarjuk formálni, amilyennek a kezdet kezdetén láttuk, látni akartuk.

A leggyakoribb különbözőségek:

A közelség-távolság különbözőségében az egyik fél közelségkereső, míg a másik távolságtartó. Például a nő (közelségkereső, mint Zsuzsa) szeretné, ha párja sokat lenne otthon, sokat segítene neki a háztartásban, sokat beszélgetnének, randiznának, a férfi pedig (még) többet szeretne egyedül lenni. A közelségkereső hamar úgy érzi, párja már nem szereti, a másik szenved társa állandó közeledésétől és elégedetlenségétől, így sokat veszekednek.

A kontroll és felelősség esetében a felek közti vitát az okozza, hogy ki a felelős az élet egyes területeinek kontrollálásáért. A tradicionális családban a nő felel a háztartásért, a férfi a pénzkereső, ezzel szemben az egyenrangú kapcsolatokban nincsenek automatikus szerepek, a megegyezéses feladatmegosztás hiánya napi vitákhoz, konfliktusokhoz vezethet: Ki hozza, viszi a gyerekeket? Ki takarít? Ki mossa le az autót? Ki dönti el, mikor cserélünk autót?

A művész-tudós kapcsolatban az egyik az élet élvezetét, a játékosságot, a másik a teljesítményeket, a feladatokat tartja fontosnak, s ez okozza az örök konfliktust. A művész örökké a romantikát, a tudós a rendszerességet hiányolja az életükből. Nyaraláson az egyik lazán akar pihenni a vízparton, a másik megnézni minden műemléket. Így megőrjítik egymást, és a művész merevnek érzi a tudóst, miközben ő szenved társa vélt lustaságától.

Az átlagos-különös kapcsolatban a másság iránti vonzódás, majd kiábrándulás van jelen. Sok konvencionálisan élő ember vonzódik a kockázatkedvelőhöz, vagy az ellentéte is gyakori: a kockázatosan élőnek túlságosan nyugalmas lehet a konformista ember. A csalódás mindkét esetben előre borítékolható, egy idő után alig tudják elviselni egymást.

A különbözőségek ugyanakkor nem mindig jelentenek összeférhetetlenséget, ha nem zavaró tényezőnek, hanem segítő jelenségnek tekintjük azokat, mert fejlődhetünk egymás segítségével. Például a laza sokat változhat, összeszedettebbé válhat a kényszeres “rendmániás” mellett, a kényszeres meg tanulhat lazítani párjától. Ha a különbözőségeket értéknek kezeljük, akkor azok a szeretet forrásai lehetnek, és lehetővé tehetik, hogy egymás eltérő képességeire támaszkodva gazdagabb, teljesebb életet éljünk.

3. A családi életciklusokhoz tartozó természetes válságok

Párkapcsolatunk, családunk ciklikus fejlődését, a vele járó válságokat természetesnek gondoljuk: minden életciklusban van valami közös megoldandó feladatunk. Ha ez nem sikerül, akkor nő a feszültség, a veszekedések, vagy valaki “tünetel” a családban. Például pánikbeteg lesz a feleség, mert nehezen viseli, hogy anyósa beleszól az életükbe, saját lakáskulcsával ki-be jár az otthonukba, s teheti, mivel a fia még nem vált le róla. A tünet gyakran egy jelzés, a családi életciklus nehézségeiből táplálkozik. A feladatunk ilyenkor: megoldani a családi problémákat, hogy a családi rendszer tovább fejlődhessen. Lássuk őket!

• A párválasztás, az elköteleződés válsága

Válságot okozhat, ha a két család különböző értékrendjét nehéz összeegyeztetnünk, s ha a szülők erősen beleszólnak életünkbe. De a legnehezebb: beállítani az optimális szabadságot, miközben együttműködünk közös céljaink, feladataink megvalósításán. Nehézséget jelenthet, ha nem önmagunk vagyunk, csak elvárt szerepeknek akarunk megfelelni. Például jó háziasszonyt “játszunk”, miközben utálunk konyhatündérnek lenni, s hamarosan társunkra haragszunk önként felvett szerepünk terhe miatt. A legnagyobb krízist a közös életet érintő döntések elodázása okozza: Miben kérjük a szüleink (barátaink) segítségét, tanácsát, véleményét, milyen információkat osztunk meg velük, és mit nem? Mennyi időt töltünk velük és hogyan? Mennyi időt töltünk csak mi ketten együtt (“MI-idő”), illetve mennyit egyénileg (“ÉN-idő”)? Milyen szexuális viselkedési formák elfogadottak, és mi nem? Hogyan osztjuk meg egymás között a feladatokat? Ki miért lesz felelős? Hány gyermeket szeretnénk, s mikor? Addig milyen módszerrel védekezünk? Hogyan fogjuk nevelni őket? Mi lesz az anya, az apa feladata?…..

• A gyermekvállalás válsága

Amikor gyermekünk születik, “bemozognak” a saját szüleinkkel való kapcsolataink, tudattalan konfliktusaink. Ha nem kaptam elég törődést, akkor túlkényeztetem a csemetémet, vagy én sem tudok elegendő szeretetteljes közelséget biztosítani. Sokszor nehéz a szülővé válás is. A gyermekágyi depresszió esetén gyakran az ifjú anya bizonytalan, egyedül érzi magát, hiányzik társa segítsége, így lelkileg és fizikailag is leamortizálja magát. Nem alszik, nem eszik, nem pihen, “csak” szorong, miközben a társa bizonytalanságában egyre többet dolgozik. Így a magára hagyottság az anyában csak fokozódik, ő lesz depressziós, de ez kettőjük, a szülővé válás válsága. A másik gyakori gond, hogy a kicsi gyerek tartósan kiszorítja helyéből az apát, elhalványítja a legfontosabb párkapcsolati alapelvet: “A társam az első, a legfontosabb!” Az anya olyan ételt főz, amit a gyermek szeret, neki szóló programot szervez, együtt fürdik, alszik vele… Így a férfi még nehezebben tud apává válni, s egy idő után otthon már férfiként sem funkcionál. Még próbálkozik visszahódítani feleségét, de a kudarcok hatására aztán feladja.

• Az osztályzatokkal a szülő is megmérettetik – az iskolába kerülés körüli válság

Sokan úgy gondolják, a gyereknevelés időszakában a legnehezebb a pici kor, azután már csak könnyebb lehet. Mégis a gyerekek iskolába kerülésekor jelentkezik a legtöbb válság, ekkor történik a “termékünk minősítése”, a gyermekünk osztályozása, amivel egy kicsit szülőként mi magunk is megméretve vagyunk. Megszerezzük azt az első tapasztalatot is, hogy milyen lesz majd kettesben, párként, gyermekünk nélkül élni, hiszen már nem akkor vagyunk velük, amikor akarunk. Gyakran az anyák ekkor jönnek rá, magukra maradtak a gyermeknevelés nehéz (nem egyszemélyes!) feladataival, a közös tanulás idegölő felelősségével. S ha az intimitás is hiányzik a párkapcsolatból, akkor talán joggal azt érzik, hogy egyedül jobban tudnának élni, mint együtt.

• Görbe tükreink az őszinte kamaszok – A házasság középső korszakának válsága

Szülőként gyakran tudattalanul irigyeljük kamasz gyerekeinket, mert a következő generációnak mindig több lehetősége van. A sokszínű kamaszgondok felszínre hozzák a párkapcsolati problémáinkat: nincs egyetértés, nem tudunk együttműködni. A szülővel folytatott vitában a kamasz olyanokat mond ki, amit az anya/apa nem mer. Például: “Apu! Soha nem vagy itthon. Folyton azzal jössz, hogy értünk dolgozol, aztán a fene tudja, hol, kivel jársz.” (S gyakran kiderül, hogy apának párhuzamos kapcsolata van.) Vagy: “Anyu! Folyton belekötsz, nem vagy képes becsülni a férfiakat!” A veszekedések során a kamasz fájdalmas tükröt tart a valóságról, és ezekkel szülőként nagyon nehéz szembesülni.

• A szülőnek is le kell válnia – A leválás válsága

Újabb válságidőszak a szülők leválása a felnőtt gyerekekről. Igen, a szülők azok, akik nehezen tudnak elengedni, még ha szavakkal küldik is a fiatal felnőttet. Gyakran ilyenkor derül ki, hogy a szülők maguk magányosak, párkapcsolatukban már nagyon távol vannak egymástól. Előfordul, hogy a felnőtt gyerek betegsége “oldja meg” a fejlődési krízist, ha nem tud leválni, betegsége miatt otthon marad, s a szülő pedig újra fontossá válhat. Vagy a szülő produkál testi tüneteket, mivel soha nem volt saját élete, gyermekét szolgálta, nevelte.

A válság tehát a párkapcsolat fejlődésének természetes velejárója, s nem ok a válásra. Sőt lehetőséget teremthet kapcsolatunk jobbítására, ha nem hagyjuk, hogy az indulatok, feszültségek uralkodjanak, hanem jobban figyelünk egymásra, időt szánunk a reggeli búcsúra, ölelésre, a csókra, az esti beszélgetésre, nagyrabecsülésünk kifejezésére, a heti randevúkra, amire készülünk testileg, lelkileg, s izgalmas dolgokat csinálunk együtt, mint régen. Ha ismerjük és tiszteljük társunk családját, baráti körét, hobbiját, és megköszönjük a mindennapi apróságokat, a megfőzött vacsorát, a megjavított zárat. Ha fontos kérdésekben közösen döntünk. Ha úgy tekintünk a válságokra, hogy azok a fájdalmak mellett az érzelmi szegénységből gazdagságot teremthetnek. S ne feledjük: válságok az új kapcsolatokban is mindig lesznek, s nem menekülhetünk előlük egy életen át.