Vajon milyen terheket tartogat nekünk a gyász súlya mellett az élet? Miből fogunk (meg)élni, ha egyedül maradunk? Kire számíthatunk? Talán ezek a legfontosabb kérdések, főleg azokban a kapcsolatokban, ahol a férfi a fő, vagy esetleg az egyetlen kenyérkereső.
Egy átlagos magyar család akár teljesen ellehetetlenülhet, ha a fő kereső meghal, esetleg még tartozást is hátrahagyva. Ideig-óráig ilyenkor az állam a segítségünkre siet, méghozzá özvegyi nyugdíj formájában. A Világgazdaság írt erről a juttatásról részletesen nem rég.
Ideiglenes segélyként ilyenkor a tb a hátramaradtnak egy évig ideiglenes özvegyi nyugdíj juttatást ad, az elhunyt biztosítási ideje alapján számolt összeg 60 százalékát. Állandó özvegyi nyugdíj pedig annak jár, aki:
- a tragédia idején már, vagy 10 éven belül eleve betölti a nyugdíjkorhatárt,
- megváltozott munkaképességű,
- vagy aki az elhunyt jogán árvaellátásra jogosult kiskorú
- vagy tanulmányaikat folytató legalább két gyermekét neveli,
- illetve aki fogyatékos, vagy tartósan beteg gyermekéről gondoskodik.
Aki tehát fiatalon, vagy csak egyetlen (és egészséges) gyermek mellett özvegyül meg, egy év után teljesen magára van utalva, legfeljebb a gyesnél is kevesebb, 24 ezer pár száz forintos árvaellátás jár neki. Márpedig a legtöbb magyar családban ma csak egy gyereket nevelnek.
Az egész özvegyi nyugdíj egyébként eredetileg pont azért és akkor jött létre, amikor a tradicionális felfogás szerint a nők nem dolgoz(hat)tak, nem kerestek eleget ahhoz, hogy akár csak önmagukat eltartsák, nem hogy családfenntartók legyenek. Tehát ez a juttatás afféle biztosítás. A tb közös felelősségvállalása szellemében a járulékfizető jövedelme után utal a hátramaradt házastársnak, élettársnak (feltéve, hogy az elhunytnak volt megfelelő ideig bejelentett jövedelme). A rendszer arra alapoz, hogy a házastárs (többnyire a férj) társadalmilag elvárt kötelessége családja fenntartása.
Nagy árat fizethetünk az otthon töltött évekért, az anyukás állásokért, a nőket sújtó munkaerő-piaci hátrány miatt, ha a sors nem kegyes hozzánk. A lakosság többsége ennek ellenére pillanatnyi kiadásait szem előtt tartva jelenleg annak a tudatában sem tud megtakarítani, hogy többségük tisztában van vele, bármilyen váratlan probléma, esetleg tragédia összezúzhatja egzisztenciáját.
Ma már ráadásul a nagycsalád sem akarja vagy képes az özvegyet egész életében támogatni. A magyarok jelentős része – még akkor is, ha kétkeresős a család – egyik hónapról a másikra él. A fiatalok még egyáltalán nem tudnak félretenni, a fiatal családosok pedig az első években korábbi megtakarításaikat élik fel, amíg az anya vissza nem tér a munkaerőpiacra.
A megoldás tehát nem egyszerű. Könnyű rávágni, hogy öngondoskodás, előtakarékosság, anyagi biztonság. Csak elérni ne lenne olyan nehéz mindezt. De annyi biztos, hogy soha nem árthat előre gondolkodni, átgondolni az ügyeinket, és ha van rá módunk, akár úgy alakítani az életünket, hogy minél nagyobb biztonságban legyünk, még váratlan tragédiák esetén is.
Persze bízni kell a jó sorsban, de az óvatosság nem árthat.