Egy dolog biztosan van, amit nem bocsátok meg magamnak. Elmesélem, mi az, hogy tanulj belőle, és ne kövesd el ugyanezt.
Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimnél. A szüleim válása után évekig gyakorlatilag velük éltem, mert édesanyám folyton dolgozott, a nagyszüleim pedig ráértek vigyázni rám. Imádtam a nagyszüleimet, mindkettőjüket.
Az én nagyapám olyan nagyapa volt, akivel este megbeszéltem, hogy mit szeretnék majd reggelizni (kakaós csigát, lángost, kalácsot, kiflit, bármit) és ő reggelre – mire én felébredtem – frissen tette az asztalra. Minden nap ő kísért az iskolába, amíg meg nem nőttem annyira, hogy egyedül akartam menni. Az én nagyapám horgászni és biciklizni tanított, fára mászni segített, és eljött velem sétálni a zuhogó esőben, hogy felavathassam az új esőruhámat, gumicsizmámat. Az én nagyapám az egyik legcsodálatosabb ember volt, akivel valaha találkoztam…
Aztán én egyetemre kerültem, messze a szülővárosomtól, és ritkán jártam haza. Mindig bementem hozzájuk, és sokat beszélgettünk, de azért sokkal kevesebbet, mint előtte – a távolságot minden kapcsolat megsínyli.
Volt egy félévem a tanulmányaim során, amit nagyon nehezen sikerült teljesítenem – és mindenki azzal jött, hogy úristen, mi lesz veled, diploma nélkül?!? A nagyapám volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy ne foglalkozzak senkivel, ő tudja, hogy akkor is megállom a helyem az életben, ha nem szerzek diplomát… Még most is könnyezek, ha arra gondolok, hogy milyen hálás voltam akkor ezért neki, olyan erőt adott, hogy az összes hátralévő vizsgám elsőre sikerült… mert levette a most vagy soha és a mindent vagy semmit terhét a vállamról.
Majd elérkezett 2004, amikor nagyon beteg lett, vastagbélrák támadta meg. A kis teste annyira legyengült, hogy alig tudott járni, pedig valaha olyan erős volt, hogy a világot ki tudta volna fordítani a sarkából. Nagyon nehéz volt látni, hogy egyre rosszabbul van, és nem tudok segíteni rajta…
Ebben az évben egyik legkedvesebb barátnőm elhívott, hogy utazzak el vele Kanadába. Nagyon lelkes voltam, alig vártam, hogy induljunk. Az elutazás előtti utolsó hazalátogatásom alkalmával olyat tettem, ami örökké kísérteni fog… Mindig az volt a szokásom, hogy mielőtt visszaindultam volna Budapestre, beugrottam a nagyszüleimhez egy utolsó búcsúzásra. Így volt ez akkor is. Ám ez alkalommal a nagyapám a betegsége miatt nem volt olyan állapotban, hogy azonnal tudott volna fogadni – így adtam a nagymamámnak egy puszit, és kirohantam az ajtón, mert tele voltam várakozással és lelkesedéssel, és nem voltam tudatában, hogy milyen fontos pillanat is ez…
A cikk folytatását a Szerintem az élet blogon találod!