Kati pontosan olyan kislány volt, mint kortársai: imádta a pörgős szoknyát, a kopogós cipőt, a babákat, a szappanbuborék-fújót, a fogócskát, a hulahopp karikát, a biciklijét, a könyveit és a szobácskáját. Szerencsés volt, falun nőhetett fel, gyönyörű környezetben, biztonságban, szeretetben. Semmiben nem szenvedett hányt, felhőtlen volt és boldog – egy ideig. Általános iskola első osztályban valami megváltozott.
Kati hasa minden reggel fájt; hányingere és hasmenése volt egyszerre. Nem akart iskolába menni, rettegett a tanárnőitől, sokat sírdogált, de kínkeservesen, valahogy mindig elvonszolta magát az iskoláig. Otthon mindig magára zárta az ajtót, az volt az ő békeszigete, ahol kedvére álmodozhatott, játszhatott, tanulhatott. A jegyei alapján úgy tűnt, egyedül a matematikával voltak gondjai, amiből édesapja korrepetálta szinte minden áldott nap.
akit bedaráltak a gyógyszerek
Mire eljött az ötödik osztály, Kati reggeli rosszulléteinek nyoma sem volt, azokat felváltotta valami más, valami, ami egészen felnőtt koráig elkísérte: a szorongás. Persze tizenévesként nem ismerte még ezt a szót, csak annyit tudott: vele valami nem stimmel, más, mint a többiek. Az órákon állandóan mocorgott, figyelni nem nagyon tudott, az ablakon keresztül a felhőket, a madarakat, a fákat leste, telerajzolta a könyveit, jegyzetelés helyett pedig naplót írt. Legjobban a szüneteket szerette. Képtelen volt lépést tartani az órákon, a matekórák előtt szédült, szinte soha nem értette, miről magyaráz a tanárnő; a tananyagokat pedig csak úgy volt képes megtanulni, ha mindent bemagolt. Ha számonkérésre került sor, úgy adta vissza a tanulni valót, mint egy kisangyal: szóról szóra.
Az angolt és a németet is így tanulta, kívülről tudott minden egyes mondatot, szövegrészt – még a zárójeles, kisbetűs szövegek sem maradtak ki. Szorgalma és kitartása annyira erős volt, hogy szinte soha nem hibázott – így pedig senkinek nem tűnhetett fel, hogy a kislány nem érti, mit tanul, nem látja az összefüggéseket, nem látja át a hatalmas betűtengert, a sok tanulnivaló közepette pedig úgy érzi magát, mint aki az óceánban fuldoklik. Egyetlen vigasza a futás volt, iskola után messze elszaladt az erdőig, hogy ott aztán kizokoghassa magát.
Furcsaságára gimnáziumban derült fény, amikor a tananyag mérete akkorára duzzadt, amit magolással már nem lehetett teljesíteni. Ott már nem volt elég, ha betéve visszaadja a mondatokat, ott már visszakérdeztek, keményen vizsgáztatták, próbára tették. Az órákon figyelni kellet (volna), kérdezni, együttműködni, de Kati nem bírta. Sok volt neki a napi 7-8 óra, és a kötelező szemináriumok. Látványosan fogyni kezdett, szemei alatt egyre mélyebbek lettek a karikák, idegrendszere szépen lassan elfáradt – aztán, betegségre hivatkozva, egyik reggel nem jött iskolába. Hosszú hetekig nem láttuk, nem hallottunk felőle, amikor pedig újra beült az iskolapadba, olyan volt, mint akit teljesen kicseréltek. Hallgatag lett, zavart és nagyon más.
Évekkel később, miután az egyetemről idegösszeomlás miatt kihullott, elmesélte, gimnáziumban azért hiányzott olyan sokat, mert kórházba került, ahol a szakemberek furcsa betegségeket diagnosztizáltak nála: ADHD-t, autisztikus vonásokat, amiket megfejelt a diszlexia és a diszkalkulia. Gyógyszereket kapott, amiket bár nem viselt jól, mégis hosszú évekig szedett. A drogok – így hívta őket – felpörgették, képes volt hosszú órákon keresztül koncentrálni, teljesíteni, tanulni, magolni – még az egyetemi felvételije is sikerült, ám a jogi karon csak két és fél évet tudott kihúzni.
22 éves múlt, amikor összedőlt a világa. Idegösszeomlása lett, depresszióba zuhant, és csak meg akart halni. Nem látta értelmét egy olyan életnek, amit a gyógyszerek működtetnek, amiben ő “csak” úgy jó, ha bedrogozza magát. A kórházi ágyon, 41 kilósan, zokogva közölte a szüleivel, nem bírja tovább: meg akar halni.
Az orvosok az antidepresszánsban és a nyugtatókban látták a megoldást, de Kati ehhez már nem járult hozzá. Magára zárta albérlete ajtaját, bebújt a takaró alá, és a következő három hónapban csak élelemért járt le a sarki boltba. Ahogy később elmondta, a takaró alatt – csendben és békében – nagyon sokat gondolkodott, imádkozott és sírdogált. Aztán csodával határos módon eljött a nap, amikor nem akart visszakúszni barlangjába. Elgyászolta az elmúlt 20 évet, és hozott egy döntést: végigjátssza azt az életet, amit a Jóistentől kapott – de ezúttal drogok nélkül.
Munkát keresett magának, olyat, ami nem terhelte meg, elkezdett rendszeresen sportolni, egészségesen táplálkozni, meditálni, jógázni – és belevetette magát tulajdon kórtörténetébe, hogy megértse, furcsa lényének mire van szüksége ahhoz, hogy boldoguljon.
Kata ma 33 éves, műfordító lett belőle, párkapcsolatban él – és köszöni szépen, nagyon jól van. Igaz, a szorongás azóta is társa, de megtanult vele élni, ahogy azzal a különleges képességével is, amit az orvostudomány drogokkal akart megszelídíteni.
Kata, az én legjobb barátnőm története jutott eszembe akkor, amikor a kis 9 éves Dorka történetét olvastam, aki az Asperger-szindróma, autisztikus spektrumzavar diagnózist kapta – tévesen. Ő is egy a sok gyerek közül, akit sehogy, még gyógyszerek segítségével sem lehet belegyömöszölni abba a sütőformába, amiben a “normális” gyerekek készülnek.
De neki már nem is kell beférnie oda! Édesanyja időben felismerte, hogy lánya diagnózisa rossz, az orvosok által kijelölt út járhatatlan. Más megoldást keresett, olyat, ami ugyan nem könnyű, de emberi és szeretetteljes. Ez a Chance Program, aminek keretei között Dorka új élete elkezdődhetett – egy olyan élet, amiben ő úgy jó, ahogy van.
Olvasd el az előzményeket is:
- 7000 kilométerre küldtem az aspergeres lányomat, hogy új esélyt kapjon az életre
- Nincs elrontott élet. Csak esélyt kell adni a változásra a gyerekeknek
- “Annyira édes, ahogy dolgozik magán” – Betekintés a Srí Lanka-i terápiába
- A terápia következő lépése: ignorálják a habcsókokat
- Bocsáss meg magadnak, szülőnek lenni így is elég bonyolult