“Drága Anyu!
Az életünk sokszor átjáróháznak tűnt, amiben néha buldózerként szaladták át az emberek, de egyvalaki mindig szilárd sziklaként állt mellettem. Te voltál az, akire mindig számíthattam, aki a biztos hátteret jelentette nekem. Sokszor igazságtalan voltam veled gyerekkoromban, szemrehányásokat vágtam a fejedhez, amiért mindig csak dolgozol, és azt mondtam, hogy nem is szeretsz, mert nem foglalkozol velem annyit, mint más anyukák a saját gyerekükkel. Most már tudom, hogy nem volt igazam.
Nagyon fiatal voltál, amikor születtem, és nagyon fiatal voltam, amikor elváltatok.
Egy karonülő csecsemővel maradtál magadra, apámat csak ritkán láttuk, új életet kezdett, nem fértem bele az új családjába. A maga módján szeretett engem, de annyira nem ismert, nem tudta, ki vagyok, milyen vagyok, mit szeretek, hogy nem értettünk szót, amikor pár alkalommal elvitt magához. Feladta hamar, már csak ajándékot küldött a szülinapomra, általában olyat, ami vagy nem volt még nekem való, vagy már rég nem játszottam olyan babás játékokkal.
Te nem panaszkodtál, nem perelted be, nem akartál semmit tőle. Nem könyörögtél neki pénzért, egyszerűen csak azt akartad, hogy éljünk mi ketten a lehető legjobban úgy, hogy te a lehető legtöbbet hozod ki a helyzetünkből. Amióta felnőttem, csodállak azért az erőért, ami benned van, hogy minden reggel újra és újra felvetted a harcot kettőnkért a nagy világgal. Nem hagytad magad elmerülni, nem hibáztattál másokat és nem sajnáltad magad. Töretlen optimizmussal törtél előre. Te lettél az én igazi hősöm.
Csodállak azért a rengeteg estéért, amikor bár fáradt voltál, meg tudtad látni az apróságokban is a kis örömöket. Meg tudtad nekem tanítani, hogy minden helyzetben, még a legkilátástalanabban is van valami jó, van valami, aminek lehet örülni. Ha kikapcsolták az áramot, akkor te nem kétségbeestél, hanem gyertyafényes vacsorát rittyentettél az asztalra. Ha eltört a lábam, te elintézted, hogy vidám vakáció váljon abból, hogy szobafogságban vagyunk. Soha, egyetlen pillanatra sem omlottál előttem össze.
Nem tudom, hogy esténként, amikor én már aludtam, milyen volt neked. Magányosnak érezhetted magad, ahogy harmadállásban korrektorként javítottad a könyveket. Nem volt kivel megosztanod a mindennapi gondokat, nem állt melletted senki, amikor beteg lettem, nem támaszkodhattál senkire a nehéz időkben. Akadtak udvarlóid, de nem voltál hajlandó összeköltözni senkivel. Lehet, hogy a válás viselt meg ennyire, lehet, hogy a bizalmad a férfiakban elveszett, amikor apám elköltözött egy másik nőhöz. Mégsem tűntél megkeseredettnek, szerintem csak védtél engem, védted magad, hogy soha többé ne kelljen átélnünk az elhagyás fájdalmát.
Ma már végtelenül büszke vagyok rá, hogy ilyen anyukám van. Régen, még általános iskolában szégyelltem, hogy nekem nincs apukám, sokat csúfoltak, amiért egyedül neveltél. Még a tanárok is ferdén néztek rám néha, hogy én nem tudhatom, milyen az, amikor teljes családban él az ember. Pedig én sokkal többet tudtam. Tudtam, milyen az, amikor egy ember erején felül teljesít a gyereke kedvéért. Az életeddel megtanítottad nekem, hogy tényleg bármire képes vagyok.
Sosem beszéltél a férfiak ellen, nem szidtad őket, és nem voltál vérmes feminista sem, aki azt hirdette volna, hogy férfiak nélkül sokkal jobb élni. Mert bár így volt, és tényleg jól boldogultál férfi nélkül, mégis mindig azt mondtad, hogy reméled, én megtalálom a számomra megfelelő társat, aki mellett örömmel ébredek majd fel minden reggel. Te lettél a legjobb példa nekem arra, hogy nem egy férfitól függ a boldogságom, egy jó párkapcsolat csak egy pluszt ad az életemhez, de nem az életem értelme. Neked köszönhetem, hogy most egy jó házasságban, egyenrangú félként élhetünk a férjemmel, függés nélkül, kiegyensúlyozottan, boldogan nevelve a gyerekeinket.
Talán nem tudtad eddig, hogy milyen nagy hatással volt rám az, hogy egyedülállóként felneveltél és mindent megadtál. Neked talán csak hétköznapok hosszú sora volt az a 25 év, amit együtt töltöttünk, de nekem olyan biztos alapot adtál, amire építkezni lehet. Tudom, hogy nem akarod, hogy megismételjem a hibáidat, úgyhogy inkább elkövetem majd a sajátjaimat, amiből tanulni tudok.
Köszönöm, hogy szerettél, és köszönöm, hogy ilyen erős voltál. Boldog vagyok, hogy te vagy az anyukám.”