Mallorie Nasrallah fotográfus a Facebook-oldalán tette közzé az alábbi vallomást. Azóta ezrek osztották meg.
“Néhány órával az után, hogy elkészítettem ezt a fotót, felhívott az anyám: »Nem értem, hogy miért olyan nagy ügy ez, én is elköttettem magam, miután megszültem az öcsédet; a húszas éveimben jártam.« A helyzet az, hogy azért létezem, mert ő az anyám, és az öcsém anyja. Ő egy anya. Az orvosoknak nem okoz gondot, hogy ő sterilizálva lett, hiszen ő megfelel annak az ideálképnek, amit a nőkről alkottak, és amely arról szól, hogy egy nőnek minek is kell lennie: anyának.
Én nem felelek meg. Hatszor voltam terhes annak ellenére, hogy védekeztem, és mindegyiket elvetettem. A természetemből fakad, hogy mindent végiggondolok és mindennek utánanézek, és mivel minden megszakított terhességemnél tájékoztattak a lehetőségekről, tudatosan döntöttem az abortusz mellett; sosem küszködtem a döntésem meghozatalával. Nem vagyok anya. Nem leszek anya. Természetesen nő vagyok, imádom a szexet és a férfiakat. Rajtuk keresztül ünneplem az életet és a szerelmet. Hatalmas az étvágyam, önző vagyok és bekebelezném a világot, ha tudnám. Az akaratomat úgy képzelem el, mintha fizikai erő lenne. Időnként látom a romokat és a káoszt magam mögött. Semmiféle sajnálatot nem érzek.
Valószínűleg igaz, hogy a legtöbb nő anya akar lenni. Valószínűleg az is igaz, hogy az anyaság sok nőnek nagy örömöt és elégedettséget ad. De teljesen téves elgondolás, hogy nekem is bele kellene férnem ebbe a skatulyába (ami engem visszataszít) ahhoz, hogy értékes életet éljek. Mégis ez az az előfeltevés, amelyet Amerika nagy része teljesen elfogad. Így mintha az én létezésem az övék ellen irányuló támadás lenne.
Így már 10 éve keresek olyan orvost, aki képes és hajlandó is volna arra, hogy sterilizáljon engem. Dollárezreket költöttem csak arra, hogy megmondják, nem ismerem magamat. Számos pszichológiai vizsgálatnak vetettem alá magam, papírom van róla, hogy épelméjű és mentálisan stabil vagyok, és abszurd módon minden kunsztot megcsináltam csak azért, hogy aztán az utolsó ajtónál visszafordítsanak.
Ha ez szentimentálisan hangzik, hát az is. Egy magát sterilizáltatni akaró gyermektelen nő egyszerű történetét halk orvosi paternalizmus kíséri. Senki nem emeli fel a hangját, nincsenek érzelmi kitörések. Néhány száz dollárt fizetsz, hogy belépj egy irodába, ahol tudod, te vagy az ellenség. A falak babák képeivel teleaggatva, olyanokéval, akiket az az orvos segített a világra, aki maga is az életét a terhes nőknek és az ő utódaiknak szentelte. Nővérkék mormolnak valamit a babáknak, vagy kövér nőkkel viccelődnek a klubról. Arról a klubról, amelynek a tagságát te visszautasítod. Egy pár a váróban a termékenységi kezelést vitatja meg, mert elkeseredetten szeretnének egy babát, és ez az a hely, ahol szerezhetnek egyet. Te magad egy aberráció vagy, rossz vagy, és elveszik a pénzt azért a kiváltságért cserébe, hogy ezt elmondják neked. És újra elmész, és újra és újra. Már nem tölt el remény, amikor egy új időpontot beszélsz meg egy újabb orvossal egy újabb városban. Tudod már (és igazad lesz), hogy túl fiatal, túl egészséges, túl okos, túl akármilyen vagy. És mindezekért az erényeidért megtagadják tőled az önrendelkezést a tested felett – megint. Az akaratod, amit fizikai erőként képzelsz el, félre lesz söpörve, elutasítanak, és az elutasításnak olyan hatalma van, hogy megkérdőjelezed, maradt-e még bármilyen értéked emberi lényként. Hazavezetsz, közben pedig csodálatos érvek jutnak eszedbe, és a történelem szégyenteljes pillanatai, amikor más nőket megfosztottak a testük feletti önrendelkezés jogától. Azon fogsz gondolkodni, vannak-e csodás, mágikus szavak, amelyek révén ezek az emberek meggyőződnének a komolyságodról, az őszinteségedről, az eszedről. Ráadásul tudod, hogy ez nem a te döntésed, és soha nem is volt az. Ez csak a tested, amennyiben azt teszed vele, amit megengednek, hogy tegyél vele…”
A teljes szöveget az Anyám borogass blogon találod!