Kedves Manó!
Két éve már, hogy ismerjük egymást, két éve már, hogy az egyik legjobb barátom, játszótársam – és az egyik legkedvesebb ember lettél az életemben. Megmutattad nekem, milyen az őszinte szeretet, ragaszkodás és elfogadás – az a fajta, ami nem akar semmit, csak úgy van, mert ez így jó. Tudod, a felnőttek világában ez ritka kincs, a nagyoknak olyan törpékre van szükségük, mint amilyen te is vagy, hogy újra megtanulják és megtapasztalják ezeket a dolgokat.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor először találkoztunk: már reggel lámpalázzal ébredtem, a délután 4 óra pedig őrült messze volt még. Szorongtam, vajon hogyan fogadsz majd, izgultam, hogy pici 6 éves lelkedben hogyan csapódik le az, hogy apukád mellett egy másik nénit látsz majd.
Nagyon készültem erre a találkozásra, egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy vizsga előtt, ahol az osztályozás joga ezúttal a te kicsi kezedben van. Nem akartam apukád szavaira gondolni, azok mégis visszhangként kongtak bennem. Tudod, azt mondta nekem, hogy számára te vagy az első, és ha mi – vagyis te meg én – nem tudjuk megszeretni egymást, akkor ez a kapcsolat nem működhet. Kemény szavak ezek egy nőnek, de amikor belegondoltam, hogy az én édesapám is ezt felelte volna, megértettem a lényeget.
Eljött a délután 4 óra. A neked szánt kis ajándékot kétszer is becsomagoltam; akár egy randi előtt, a hajam vagy tízszer megfésültem, háromszor átöltöztem, és már tíz perccel korábban a játszótér padját markolásztam. Aztán megláttalak titeket. Csíkos kis ingben, barna nadrágban, irtó menő bakancsban meneteltél a te nagy és erős apukád mellett, és amikor apa megmutatott neked, hatalmas vigyor öntötte el a kis arcod, odaszaladtál hozzám, majd sután megöleltük egymást. Kaptam tőled két nagy puszit, és egy gyönyörű kavicsot, amit te festettél. Láttam rajtad, te is izgulsz, jó alaposan megnéztél magadnak, méregettél, aztán gondolatban betettél egy polcra a lelkedben.
Tudod, amikor megláttalak, az volt az első gondolatom, hogy milyen szép kisfiú vagy: hatalmas barna szemeid, a szabályos arcod, az óriás szempilláid, a vagány mozgásod, pisze orrod, csilingelő hangod és a valószerűtlenül piros ajkad egy porcelánbabára emlékeztettek, amit a stílusos eleganciád csak fokozott. Tudom, a szülők mindig azt mondják, az a fontos, hogy a gyermek egészséges legyen, de azért a büszkeségi mutatót rendesen kiveri, ha valakinek ennyire szép gyermeke van.
Emlékszel még? Édesapád a játszótéren kettesben hagyott minket. Talált valami átlátszó ürügyet, és egy órára elment. Egy pillanatra összeugrott a gyomrom, vajon bírni fogod-e velem ezt a kis időt, de te, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, már rohantál is az első csúszdához, és kiabáltad: Gyerünk! Hihetetlen, de nem volt benned félelem, bizalmatlanság, mintha tudtad volna, úgy vigyázok rád, mintha az én szemem fénye is lennél picit. Cinkostársként szaladtam hát utánad, és melák létemre kapaszkodtam felfelé a csúszdán, bohóckodtam a mászókánál, és majdnem átrepítettelek a hintán – amit apának azóta sem mondtunk el.
Idővel persze azt is meg kellett beszélnünk: mik is vagyunk mi egymásnak, elhagyta a szádat a mostoha kifejezés, de azt villámgyorsan elhessegettük, megbeszéltük, hogy ez egy elég ronda szó, és megállapodtunk abban, hogy az a legjobb, ha egyszerűen csak nagyon jó barátok leszünk. Nem baj a nagy korkülönbség, a barátságnak ez nem lehet akadálya. Emlékszem, azt is szóba hoztad, hogy bár nagyon szeretsz engem, az anyukádat sokkal jobban. Azt hiszem, ezzel a beszélgetéssel a féltékenység témát is átugrottuk, pici eszeddel mintha megértetted volna, nem a riválisod vagyok, hanem egy plusz ember az életedben, aki annyira nem is rossz fej.
El sem tudod képzelni, hogy gyermeki logikád, a tiszta szíved, az őszinte kíváncsiságod és a velős (olykor sokkoló) kérdéseid milyen erősen hatnak rám. Be kell ismernem, amióta megismertelek, elkezdtem látni és átlátni a felnőttek buta játékait, játszmáit és fárasztó forgatókönyveit. Megtanítottad nekem, hogy nem kell túlkomplikálni a dolgokat, egyszerűen csak mindig kérdezzem meg a szívemet, hogy mit üzen – mondjuk akkor, amikor nem tudom eldönteni, hogy szilvás gombócot egyek-e vagy csirkepaprikást. Arra is rendszeresen felhívod a figyelmem, hogy legyek bátor: ne féljek a magasban, nem kell aggódnom a bobpályán, és az sem baj, ha a lekésünk egy programot, mert mi mindig ki tudunk találni valami vicceset.
Rajtad keresztül tanultam meg újra, milyen fontos az, hogy felnőttként az ember milyen mintát mutat. Ha én nem vagyok őszinte, te sem leszel igaz ember. Ha én nem merem megmondani apának, hogy nem nagyon szeretem a tökfőzeléket, amit aznap este főzött, akkor soha nem tanulod meg, milyen az illedelmes egyenes beszéd. Ha én képtelen vagyok megmondani a magamét a bunkó szomszédnak, akkor te is elkerülöd majd a konfliktusokat. Megértettem, ha velem vagy, minden lépés, amit teszek, hatással van rád. És ez felelősség.
Persze a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a barátok között is akadnak néha nézeteltérések, így néha a mi bajszunk is összeakad, de hála istennek ez eddig kimerült abban, hogy az istenért nem akarsz egészséges dolgokat enni, se időben lefeküdni, és a tusolás-fogmosás párost is elmismásolnád, ha tehetnéd, de miután ezeken túljutunk, hála istennek, mindig megbocsátasz.
Tudod, bár nem tudom, milyen az anyai büszkeség és szeretet, de azt hiszem, az, amit irántad érzek, hasonló lehet ehhez: izgulok és aggódom érted, büszke vagyok rád, és ha eszembe jutsz, mindig egy hatalmas mosoly gurul végig az arcomon. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen csodafej 8 éves kis barátom van nekem.
Szeretlek!
Még több nyílt levél az NLCafén!
- Nyílt levél a szeretőm feleségének
- Nyílt levél depressziós barátomnak
- Nyílt levél az exférjem új barátnőjének
- Mindig az én kis hercegnőm leszel – egy apa nyílt levele a lányához