Kényszerszinglik: kínosnak érzed, hogy szingli vagy? Ha nem, most fogod!

Kempf Zita | 2015. December 10.
Sok mindenért haragudtam már életemben a szerkesztőmre, de annyira talán még soha, mint mikor arra kért, nézzem meg a Becsengetünk produkció Kényszerszinglik című… ööö… izéjét, hátha lesz róla véleményem. Nos, lett.

Elsősorban arról az ötvenkét percről lett véleményem, ameddig a dolog tartott. A véleményem pedig az róla, hogy baromi lassan telik. 

Valójában ez nem egy új darab (premierje tavaly volt az M1 tévén), csak hát kitörölhetetlenül kering a neten, és bár sokáig próbáltunk úgy tenni, mintha nem létezne, feladtuk. Próbálok viszonylag részletesen mesélni a műről azért, hogy nektek már ne kelljen végignéznetek, és higgyétek el, nem fogjátok úgy érezni, hogy lelőttem a poént. (A cikk végén azért megtaláljátok a videót.)

A narrátor azt mondja róla, hogy egy “különleges vállalkozás”, egy valóságshow. Mi inkább azt mondanánk rá, hogy félreality, ami a legrosszabb olyan szempontból, hogy az ember, ha nézi, sosem tudja épp, hogy milyen bolygón van. A szereplőknek ugyebár mesterségesen létrehozott szituációkban kellene természetesen viselkedniük.

Adott három fiatal férfi és három nő (önként jelentkező társkeresők), akik “változtatni akarnak életükön, így kamerák előtt ismerkedtek idegenekkel, vitatták meg problémáikat, néztek szembe hibáikkal”. A hat embert végig úgy minősítik: “kényszerszinglik”. Ennek a – valószínűleg saját találmány – kifejezésnek úgy megörülnek a készítők, hogy a dokumentumfilm (?) során rengetegszer elmondják, sulykolják olyannyira axiómaként kezelve a fogalmat, hogy nem átallják a szereplők neve alá – mintegy hivatásként, non plus ultra identitásként – is kiírni így: László kényszerszingli, Anna kényszerszingli.

Az aláfestő szövegből indirekt módon kiderül egyébként, hogy szerintük az a kényszerszingli, aki szeretne gyereket, de nem találja a párját. A tálalás miatt viszont olyan érzése adódik a nézőnek, hogy tulajdonképp mindenki valamiféle kényszer áldozata, aki egyedül van – legfeljebb még nem tud róla. A legérdekesebb azonban az, hogy a valóságshow (?) saját szereplőit is megbélyegzi a kifejezéssel, ami – minél többször mondják, annál inkább – valami szörnyű betegségnek hangzik, amiből mielőbb ki kell gyógyítani az illetőt.  Mármint a társ nélkül élés betegségéből.

Ezt pedig részben össztársadalmi érdekből kell megtenni, minthogy “minden vizsgálat azt mutatja, hogy a magyarok kétszer annyi gyerekre vágynak, mint amennyi megszületik, évről évre egyre kevesebb gyerek jön világra hazánkban”. A Három Királyfi, Három Királylány mozgalom (e formáció fő célja, hogy a kívánt gyerekek megszülessenek) mozgalmárai ezért most egy modernnek szánt eszközhöz nyúltak, hogy bemutassák a “problémát”, sőt, megoldást is ajánljanak, és – nem vicc – őszintén csalódottak a végén, hogy programjukban a három potenciális párból egy valódi sem lett, és mondjuk istenhívő Kinga és értékszállító Károly nem csinált gyereket a forgatás végén.

“Manapság sokan maradnak egyedül, magányosan” – mondja még a narrátor, újabb gyomrost bevíve azoknak, akik szeretnek egyedül élni, illetve azoknak, akik nem feltétlen szeretnek, de érzik, hogy ez egy szükséges, adott esetben kimondottan termékeny állapot, akár azért, mert a korábbi kapcsolatot el kell gyászolni, a következőre fel kell készülni, és az nem öt perc, akár egyszerűen azért, mert az élet nem ilyen-olyan kapcsolatok sorozata, amelyben unott várakozással telik a két randi közötti idő, hanem egy végső soron önálló küzdelem, amiben időnként segítőtársak adódnak. A házasság pedig nem valamiféle megváltás a szürke, melankolikus létből, hanem bizonyos szempontból a legkeményebb kihívás. Na mindegy, legyen ez magánvéleményem.

A filmen látszik, hogy a medikalizáció működik: alanyaink kezüket tördelve, kicsit szégyellősen számolnak be a tüneteikről, és lényegében magukat okolják, amiért harminc felé közeledve még nem nagycsaládosok. “Tényleg nagyon nehéz, nagyon sok randin vettem részt, és sok emberrel jártam már, de…” – szabadkozik az egyik lány, egy srác önkritikát gyakorol: “mind a beszédkészségemet, mind a hozzáállásomat nagyon erősen meg kell változtatnom”. András pedig, mentve a menthetőt, beígéri: “két-három éven belül mindenképpen meg fogok nősülni“. A szereplőkről (?) forgatott portrékban mindig gondosan elmondják, hogy az illető hány gyermeket szeretne, ami legalább kettő (ez ugyebár a reprodukciós szint, ami szükséges egy népesség újratermelődéséhez). Kényszerszingli Károlynak egyszer már majdnem szerencséje volt, de végül kiderült, hogy “egykori menyasszonya nem volt érett a házasságra”. Kényszerszingli Anna pedig “hajlamos rosszul választani”. Ejnye-ejnye.  

Hogy a tarthatatlan helyzeten javítsanak, a stáb gondos koncepció szerint kezelésbe veszi az alanyokat. Először is kikupálja őket a társkereső piacra: fodrász, sminkes, stylist, majd a világ legkínosabb ismerkedő bulijába csöppenünk egy SZÓRAKOZÓHELYEN – már ahogy egy ilyet a készítők elképzelnek (15.20 körül egyébként kiderül, hogy miért is szingli valójában Anna és Ninetta – nem, nem azért, mert mindig rosszul választanak).

Miután egy ilyen szuper összejövetelen sem jön össze senki, komolyabb szintre lép a kezelés: egy kis csoportterápia után a műsor afféle szakértőket vonultat fel, és négyszemközti ülésben kezd a gyógyításba. A szakértők egy része azért szakértő, mert “boldog párkapcsolatban” él – ilyen Gundel-Takács Gábor, más nem is igen indokolná szegénynek a részvételét. De ott van még Dr. Almási Kitti klinikai pszichológus (két gyerek), és Székely András, a Három Királyfi, Három Királylány mozgalom vezetője, közgazdász-hittanár (11 gyerek). Ja, és Skrabski Fruzsina forgatókönyvíró-rendező. Na most, ők így négyesben felvételről megnézik az alanyok “pasizós-csajozós” teljesítményét, majd az illető jelenlétében elemzik fejére olvasva, miben kellene változnia, ha házasodni akar (bár ebben mintha a fiatalok annyira nem is lennének biztosak). A stáb próbál konkrét személyeket rábeszélni egymásra kevéssé diszkréten: “És ti hogy álltok most Mátéval?” De őszinte sajnálatukra a legtöbb, amit a műsor fel tud mutatni párkapcsolatilag, az az, hogy valaki forgatáson kívül elvitte Ninát a Budai Várba.

A rendező-moderátor odáig megy, hogy Kényszerszingli Annát megkísérli ott helyben rábeszélni az azonnal gyermekvállalásra mondván, ő gondolkodása alapján “már érett erre, függetlenül attól, hogy húszéves”. Döbbenet. Még inkább az, hogy ezen a ponton sem áll fel Almási Kitti (aki legalább tényleg szakértő), és mond valami olyasmit, hogy bízzuk ezt rá Annára, nem lehet az ilyesmit erőltetni, életkorhoz kötni, mélyről kell jönnie a vágynak, társ nélkül nem mindenkiben van meg, akad, aki úgy boldog, hogy később lesz gyereke… vagy bármi effélét. Ám Skrabski kijelenti: “Az lenne nagyon jó, ha már huszonévesen szeretnének az emberek komoly kapcsolatot, és minél hamarabbra tolódna a gyerekszülés”.

Hogy ez jó lenne vagy sem, azt én nem tudom megmondani, de arra lenne néhány tippem, a HKHK mozgalom milyen változásokért kampányolhatna annak érdekében, hogy valóban kívánt gyermekek megszülethessenek:

A legjobbat a végére hagytam: a szereplők kedélyesen búcsúvacsoráznak, mikor is 48.35-nél nászinduló kíséretében bejön egy nemzeti szín szalagba tekert nő, és azt mondja: “Kovács Jánosné anyakönyvvezető vagyok, a kerületi önkormányzattól küldtek, hogy itt esküvői szertartás lesz” . Ne kérdezzetek semmit, én sem értem. A brainstormingon még biztos jó ötletnek tűnt. 

A film a Magyar Média Mecenatúra 9 millió forintos támogatásával készült.

 

Exit mobile version