Ez nem fog szülni, már 40-en túl van, van gyereke, jöhet. Ez meg elvált, szingli, nem lesz már kapcsolata, jöhet ez is… Folyamatosan szexizmussal találkozom. Pedig én is a “hagyományos” nemi szerepek híve voltam. De most úgy érzem, hogy kukázni kellene a diplomámat, és elmenni takarítónőnek. Vagy otthon maradni, és sorban szülni a gyerekeket a férjem adókedvezményéért, és a lakástámogatásért. Hogy a helyemre kerüljek.
Szülőképes korú anyaként még szerencsésnek mondhatom, hogy lehetek alkalmazott. Milyen egy hagyományos magyar anya, amit a mai rohanó világban követendő példának tartanak? Olyan, amilyen én vagyok. Vagy tán nem?
Gyermekem van, de a munkahelyemen azt kívánják, bárcsak maradtam volna gyermektelen. A családban azt kívánják, hogy amellett, hogy némi pénzt keresek, én végezzem el a gyerek és háztartás körüli teendőket is, mert igencsak keveset keresek gyesről visszatértem után – miközben apa a hagyományos, régi családmodell alapján halálra dolgozza magát, és csak késő este jön haza, leroskad a tévé elé, és baromira nem vágyik a gyerekfürdetésre… Mert hát miért van a nő a háznál, ha nem a házimunkára, főzésre és gyereknevelésre?
Középiskola végén kezdődött a munkagond. Hittem a hagyományos családmodellben, mert nem abban nőttem fel. Sem anyám, sem apám nem foglalkozott velem, mindketten elvoltak a munkájukkal. Úgy voltam vele, hogy az anya dolga lenne, hogy legalább otthon legyen a gyerekkel, és szegényke, mennyit kell dolgoznia. Szóval mindig túl fáradt volt, hogy velem legyen. A fennmaradó részben meg ölték egymást az apámmal. Nyilván másra vágytam. Úgy tartottam, hogy minek a magas végzettség egy nőnek? Dolgozgatok majd, és nyilván majd apa hozza a több pénzt haza, és harmonikus hagyományos családban élünk majd. Máshogy alakult.
A folytatásért kattints a Világ caféblogra!