Úgy tűnik, mintha az valami nagyon egyszerű dolog lenne, pedig igazából a boldogság igenis hatalmas dolog. Olyannyira, hogy úgy állandóra nem is elérhető cél. A jó megfogalmazás ezért inkább az, hogy nagyjából, az idő nagy részében boldogak legyenek. Sokan hordozzuk a boldogság iránti vágyat a vállunkon, mint egy nagy, nehéz csomagot. Boldog gyerekeket, boldog családot akarunk, és a nyakunkba veszünk egy lehetetlen küldetést, amelynek során mindenkit boldoggá akarunk tenni, ha nem is minden nap, de legalább minden másnap.
Kényelmetlenül érezzük magunkat, ha nem boldogak a gyerekeink, és bűntudatunk van, sőt egyenesen megszakad a szívünk, ha szomorúak vagy mérgesek. Ez az, amit el kell engednünk. Nem a mi feladatunk, hogy a gyerekeink folyton boldogok legyenek. A mi feladatunk az, hogy korlátokat állítsunk és megtanítsuk őket a helyes viselkedésre. Az is a mi feladatunk, hogy a nem túl vicces feladatokat is elvégezzük, amiket muszáj elvégezni, még akkor is, ha nem akarjuk.
Azokat, amelyek sem a gyerekeket, sem pedig minket nem tesznek boldoggá, mégis meg kell lenniük.
Feladatunk még, hogy megmutassuk és megtanítsuk a gyerekeinknek, hogyan kezeljék a csalódást, kudarcot, dühöt, szomorúságot és minden más nem épp boldog érzelmet. Először nekünk kell megtanulni érezni és megbirkózni ezekkel az érzelmekkel. Meg kell tanulnunk, hogy nem jelenti a világ végét, ha épp rosszul mennek a dolgaink és hogy még a szomorúságban is van valami jó.
A folytatásért kattints az Anyám borogass caféblogra!