Van két fiam. Eddig azért kerestem társat, hogy ne legyek magányos, hogy szerelemittasan repüljek valaki karjaiba. Ma úgy döntöttem, ezen változtatok. Pusztán gazdasági alapon keresem “csendes” házastársam. Osztottam, szoroztam, és arra a döntésre jutottam, hogy kétgyerekes elvált nőként jobban járok, ha egy gyerekét egyedül nevelő, jól kereső apukával névházasságot kötök. Megugrik a családi pótlék, igénybe vehetjük az összes adókedvezményt, csokot, és elkerül a szingliadó réme. Ő is jól jár, lesz egy felesége, akit nem érdekel, hogy mit csinál, hogy sörözik vagy csajozik, mert három gyereket nevelő nőként most már betölthet magasabb pozíciót is a közszférában.
Házasodjunk a csokért?
Tehát ha önn egy kedves, megértő, érzelmileg gazdag álfeleséget keres, akivel céges bulikon meg lehet jelenni, akiről lehet panaszkodni a “szeretőknek”, néha szívesen vigyáz az ön gyermekére, mert a látszat ugye fontos, kölcsönösen hűtlenek lehetnek egymáshoz, nincsenek szürke hétköznapok, önállóan tud gondoskodni önmagáról, főz, mos, takarít, és nem akarja feladni függetlenségét, de a fenti kedvezményeket igénybe szeretné venni, illetve nem szeretne egyedülállóként adót fizetni státusza miatt, akkor írjon bátran. Mert pártszimpátia ide, pártszimpátia oda, úgy látszik, hogy aki nem él házasságban, bármilyen legyen is az a házasság, lassan eláshatja magát. Igen, én is vágyom arra, hogy legyen, akit hazavárjak, hogy legyen valaki, akit a társamnak mondhatok, de nem könnyű olyan férfit találni, akivel kölcsönösen elfogadjuk egymást.
A folytatásért kattints KisDorina caféblogjára!