Anyák napján hány csokrot kaptál?
Hjaj, egy nagyot. Épp kevertem a vasárnapi ebédet a tűzhelynél, mindenki beszélt a hátam mögött, egyszer csak elhallgattak, és ahogy megfordultam, ott volt az összes gyerek. Ádám kezében Kinga, és a sok virág… nagyon édesek voltak.
Minden évben köszöntenek?
Mindig. És nem csak anyák napján. Sokszor előfordult, hogy hazafelé jövet az iskolából Ádám meglátott egy virágoskertet, becsöngetett, kért három szál tulipánt, és hazahozta nekem.
Úgy tűnik, a fejükben keveredik a kétféle szerep: a testvér, és az anya. Te melyiknek érzed magad?
Ha azt nézzük, hogy milyen szerepeket látok el, akkor anya vagyok maximálisan. De teljesen nem lehet különválasztani. Sokszor mondták nekem, hogy majd meglátod, ha a sajátod megszületik… Mindig mérges voltam erre a mondatra, és mióta megvan Kinga (most kilenc hónapos), világosan kiderült: nem tudok különbséget tenni, mindegyiket ugyanúgy szeretem, és ugyanazzal a gondoskodással bánok velük.
Hogyan lett belőled “anya” először?
Együtt éltünk mi öten, testvérek, édesanyámmal és édesapámmal. Tizenhat éves voltam, amikor véletlenül meghallottam egy telefonbeszélgetést, amiből rájöttem, hogy nagyon nagy egészségügyi problémák vannak az édesanyámmal. Voltam már olyan idős, hogy azt is felfogtam, nem biztos, hogy jó lesz a vége. Nehéz volt ezzel szembesülni, és nem is tudtam felkészülni rá. A tizenhetedik születésnapomon temettük el az édesanyámat. A legnagyobb öcsém tizenhárom éves volt ekkor, a kicsik pedig kettő-, négy- és hatévesek. Újra kellett építeni az életünket. Sajnos azonban hamar kiderült, hogy az édesapánk képtelen feldolgozni ezt a tragédiát úgy, hogy méltóképpen felelősséget tudjon vállalni ötünkért, és inkább az alkoholba menekült. Nagyon nehéz időszakot éltünk. Nem volt biztonságérzetünk, képünk arról, hogy mi lesz egy hét, egy hónap vagy akár csak egy nap múlva. Sosem volt biztos, hogy apa elmegy-e a gyerekekért, és ha igen, utána hol kötnek ki. Jövedelmünk csak az árvaellátás és a családi pótlék volt, de előfordult, hogy reggel meghozta a postás, és estére nem maradt belőle semmi. Sokat veszekedtünk, és a helyzet egyre csak romlott. Megjelent nálunk a Családsegítő Szolgálat, a Gyámhivatal. Tudtam, hogy valamit tenni kell: féltem, hogy különben intézetbe kerülnek a gyerekek. Elhatároztam, hogy én fogok felelősséget vállalni értük. Összeszedtem a bátorságomat, bementem a hivatalba, és elmondtam, hogy én szeretnék lenni a testvéreim gyámja. Az ügyintéző rám nézett, és gúnyosan azt mondta: “Én is sok mindent szeretnék, főleg Budán egy villát.” Akkor úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt. Mert ez nem volt könnyű elhatározás, és ha az a személy, aki kompetens ennek a megoldásában, akitől a segítséget vártam, az így áll hozzá, akkor én hogyan bízzak abban, hogy sikerülhet? Szerencsére aztán akadtak olyan emberek is a rendszerben, akik mellém álltak. Azon dolgoztam, hogy méltónak tartsanak a feladatra. Apám nem mondott le a felügyeleti jogáról, így sajnos egymás ellen kellett mennünk, de tudtam, hogy a gyerekek jövője miatt nem tehetek mást. Még nem voltam tizennyolc, amikor különköltöztünk albérletbe, és végül egy csomó környezettanulmány és vizsgálat után megkaptuk a határozatot: én lettem a kinevezett gyám. Sosem vártam annyira a postást… a levelet őrzöm a mai napig. Nem volt egy könnyű út, de akármikor nekiindulnék újra.
Akkor még mindannyian tanultatok: te harmadikos gimnazistaként. Hogyan oldottad meg a mindennapokat, hogyan láttad el a gyerekeket? A legkisebbet még etetni, pelenkázni kellett…
Ösztönös volt. Csináltam, amit anyukámnál láttam. Ahogy vége volt a sulinak, öcsémmel mentünk a kicsikért az oviba, bölcsibe. Délután megbeszéltük, kivel mi történt aznap, majd főztem, mostam, takarítottam. Vacsora után fürdetés, fektetés, és mikor elaludtak, akkor álltam neki tanulni. Szerencsére a tanáraim ismerték a helyzetünket, és rugalmasak voltak, csak hát akkor már igencsak készülni kellett az érettségire. Ha elakadtam, a családsegítős hölgy mindig jó szándékkal segített, és azért anyukám oldaláról is volt néhány rokon, akit felhívhattam.
Ez a dolgok gyakorlati része. De volt itt egy érzelmi is…
Ott kezdődtek a korlátaim. Azt gondoltam, egy gyereknek semmi más nem fontos, csak hogy megtalálja valakiben biztonságot, és kiszámíthatóságot. Ezért úgy hittem, nem szabad kimutatnom, ami bennem zajlik, pedig nagyon hiányzott anyukánk, ahogyan nekik is. Mindegyik gyereken máshogy jött ki. Petra napokig állt az ablakban, és várta a sárga buszt, amivel anya járt. És jöttek a buszok, de egyiken sem volt rajta. És amikor megértette, hogy akármennyi busz jöhet, anya többet nem fog megjönni, csak üvöltött, tombolt az ágy tetején. A másik nem szólt semmit, csak belül marcangolta magát. Én sem szerettem beszélni róla, mert két mondatot nem tudtam volna kinyögni bőgés nélkül. Viszont minden este sírtam, mikor a gyerekek elaludtak. Sokáig kerestem a miérteket. Hogy itt van négy gyerek, köztük egészen picik is, és ha egyáltalán van isten, akkor miért kellett ennek így történnie? Ahol leginkább szükség van egy édesanyára… Sokkal nehezebb volt ezt kezelni, mint a mindennapokat végigcsinálni.
Miből éltetek meg?
Sosem fogom elfelejteni az összeget: az albérlet kifizetése után 43 500 forintunk maradt. Keményen meg kellett néznem, hogyan osztom be. A gyerekek hiába kértek szörpöt, nem tudtam megvenni. Sokszor ettünk krumplis tésztát, de rossz élményként a nudli maradt meg, a mai napig nem szeretem. Mindig arra emlékeztet, hogy azt már csak akkor ettünk, amikor tényleg semmi más nem volt… Sosem kértem, de azért a barátaim szülei valahogy mindig tudták, mi a helyzet. Nagy dolgokat nem fogadtam volna el, bár nekem az is nagyon nagy dolog volt, ha küldtek két doboz tojást. Néha pedig a nagymamánk segített a nyugdíjából.
Az önkormányzattól vagy más hivataltól nem kértetek segítséget?
Mindig azzal szembesültem, hogy szokatlan eset vagyunk. Sosem fértünk be az űrlapok rubrikáiba. A mai napig előfordul, hogy ügyintézésnél értetlenül néznek rám, hogy jó-jó, értjük, hogy itt a gyerek, de ki is ön? Ugyanez a szülői értekezleteken. Ültem ott a jóval idősebb szülők között, akik furcsállva néztek rám, de kevesen mertek megkérdezni…
Ott volt egy tinédzser lány, akinek az osztálytársai mindeközben valószínűleg bulizni jártak. Mi lett a te kamaszkoroddal?
Semmi hiányérzetem nincs. Megvoltak a barátaim, sőt ekkor mutatkozott meg, hogy ki az igazi barát. Akik akkor mellettem álltak, azokkal ma is szoros a kapcsolatom. Nekem meg elég az a tudat, hogy ezt így végigcsináltuk. Mert együtt csináltuk: Tamás mindenben segített, a húgom, Petra pedig tizenkét éves kora óta elvégez mindent, amit egy felnőtt nő egy háztartásban: főz, mos, takarít, mellette tanul és dolgozik.
És amikor kamaszodtak? Hallgattak rád?
Mivel én jelentettem nekik a biztonságot, nem vívtak velem. A tízéves közös múltunk elég volt ahhoz, hogy az efféle lázadások kimaradjanak.
Amikor a mamád meghalt, azt mondod, tartani kellett magad. Azóta jött olyan pillanat, hogy el tudtad engedni magad, hogy te is el tudd gyászolni?
Ez csak akkor következett be, amikor a leendő férjemet megismertem. Onnantól nem cipeltem tovább ezt a tragédiát, mint egy kővel teli hátizsákot, ami csak lefelé és visszafelé húz.
Hogyan találkoztatok?
Látásból ismertük egymást. Barátnőmmel sétáltunk a városban, és a fiúk is ott bandáztak. Egyikük azt mondta, azt a lányt kíséri haza, aki messzebb lakik. Bíztam benne, hogy azért mondja, mert tudja, én vagyok az… Mikor elmondtam, mi hogyan élünk, egy pillanatig nem éreztem, hogy ez tényező lett volna a kapcsolatunkban. Én pedig mindig tudtam, olyan emberre van szükségem, akinek természetes lesz, hogy velem vannak a testvéreim.
Előtte nem voltunk nyaralni, kirándulni, Mátéval mentünk. Látta, hogy a gyerekeknek leginkább jókedvre van szükségük, ők pedig rajongtak érte. A szüleit mindenki ismerte, köztiszteletben álló orvosok Zala megyében, ahol akkoriban éltünk. Úgyhogy amikor eljött a pillanat, hogy Máté bemutat nekik, rettenetesen izgultam. Hogy két ilyen komoly ember mit fog szólni hozzám, hogy vagyok én, és még jön velem négy… De olyan pozitív fogadtatásban volt részem, hogy mindenre számítottam, csak erre nem. Az első közös karácsonyunkon, amikor ott volt a fa alatt egy olyan hatalmas doboz legó, amiről mindig csak álmodtunk, na, ott sírtam először mások előtt, de akkor már örömömben. Nem az értéke miatt. Tudtam, hogy ez az a család, amelyik példa lehet nekünk. Olyan volt, mintha kaptunk volna a sorstól egy pótapát és pótanyát, a párom pedig huszonhárom évesen egyik pillanatról a másikra nagycsaládos apa lett. Ettől kezdve hatan éltünk együtt, és lassan az ABC-ben is megvehettem mindent, ami kellett. Máté szüleitől azt tanultam, hogy ne törődjünk bele, hogy csak addig nyújtózkodhatunk, míg a takaró ér: próbáljuk nyújtani a takarót. Ők úgy tartják, annál jobb befektetés nincs, mint egy gyereket támogatni, így sokat segítettek a testvéreim taníttatásában.
A Szabó (most már Seres) családban mindenki elindulhatott a saját útján. Linda marketinget és idegenforgalmat tanult, és egy pénzügyi termékeket forgalmazó céghez került. Máté környezetmérnökként végzett, de a reklámszakmában helyezkedett el. Végül saját vállalkozást alapítottak.
A legidősebb fiú, Tamás Németországban, egy hajón dolgozik, egyelőre ő az egyetlen, aki különköltözött. Petra több nyelvvizsgával rendelkezik és szintén idegenforgalmat tanul, Ákosnak “tiszteletbeli” nagyapja lett a példaképe: orvosnak készül. Ádám pedig többszörös országos és területi bajnok versenytáncban.
Édesapjukkal sokáig tartották a kapcsolatot a láthatások alkalmával, de igazán jó már nem lett a viszonyuk. Három évvel ezelőtt őt is eltemették.
Linda és Máté összeházasodtak, a lányt apósa vezette az oltárhoz. Ma egy Pécs melletti településen laknak. A lány a csuklójára egy éve ezt a feliratot tetováltatta: “Légy erős, öntörvényű és szabad!” A másik kezén öt monogram van: a testvérei neve születésük sorrendjében, és férje nevének kezdőbetűi.
Közben tovább bővült a család. Mindig egyértelmű volt, hogy közös gyermeket is szeretnétek?
Igen, csak az időpontot tologattuk. Jó érzés volt, hogy Kinga már egy olyan családba érkezhet, amelyben a feltételek adottak ahhoz, hogy boldog gyerekkora legyen. A testvérei persze odavannak érte. Amikor Ádámtól megkérdezte egy versenytársa, hogy ki az a kislány, nem kezdett magyarázkodni, csak annyit mondott: hát a húgom. Úgyhogy mi így vagyunk kerek egész. Valahogy úgy érzem, egy gyereknek az válik szülőjévé, aki felneveli. Innentől nem számítanak társadalmi elvárások és skatulyák, és nem mondhatja meg senki, hogy mi család vagyunk-e, vagy sem.
Lassan felnőnek a testvéreid, és kicsit hátradőlhetsz.
Aki egy gyerekért felelősséget vállal, az nem hiszem, hogy valaha is hátradőlhet. Ahogy egyszer csak azt vettem észre, hogy egyik is, másik is leérettségizik, kezdtem kicsit rosszul érezni magam. Tudom, hogy ez az élet rendje, de nem szeretem, ha nincsenek mellettem, és persze változatlanul sokat aggódom értük. Tudod, sokszor dicsértek már ezért az egészért, de nem érzem jogosnak. Az ösztöneim vezéreltek, a cél, hogy muszáj együtt maradnunk.
Beszéltünk az anyák napjáról, amikor te voltál az ünnepelt, de neked mást is jelenthet ez a nap. Mit gondolsz, anyukád lát titeket bármilyen módon?
Nemcsak anyák napján, de más ünnepeken, és a születésnapján is mindig hazaviszek egy csokrot a kedvenc virágából, és megemlékezünk. Ezek azok a dolgok, hogy… tudod… mindegy, hány év telik el, ugyanúgy nehéz. Sosem hittem igazán spirituális dolgokban, de valahogy azt érzem, hogy bár innen lentről nem irányíthatja a dolgokat, abban biztosan benne volt a keze, hogy ki felé irányított, kiknek “adott oda” minket. Mindig törekedtem rá, hogy büszke lehessen rám. Ha valakinek valaha meg akartam felelni, az egyedül ő.
