A férfinek, aki megváltoztatta az életemet.
Éppen ma van tizenkét éve, hogy elragadtál, megtámadtál, amibe az elmém is majdnem beleroppant. Emlékszel még rám? Emlékszel, mit tettél velem? Kihasználtál. Bedrogoztál, és nem fogadtad el a nemet válaszként. Nem egyeztem bele, de nem tudtalak megállítani. Megerőszakoltál.
“Még mindig hallak”
Képünk illusztráció – fotó: whatibeproject.com
A 21. szülinapom előtt történt, tönkretetted azt a lányt, aki azelőtt voltam. Összetörted. Tudtad, hogy akkor majdnem apa lettél? Bizony, hátrahagytál egy kis “ajándékot”, egy örök emlékeztetőt arról, hogy mit műveltél.
Anyák napján tudtam meg, hogy terhes vagyok. Milyen ironikus. Ez az ünnep már sosem lesz szép nekem. Mindig arra vágytam, hogy családom, gyerekem legyen, erre a családalapításra egy olyan gyerekkel volt esélyem, aki attól az embertől fogant, aki megerőszakolt. A sors közbeszólt végül, és elvetéltem pont azután, hogy eldöntöttem, megtartom a babát. Nem a gyerek hibája volt, hogy az apja megerőszakolta az anyját.
Amikor végeztél velem, és leléptél, sikítani tudtam volna naphosszat, ordítva akartam sírni a zuhany alatt, olyan hangos zene mellett, hogy senki se hallja meg. Mocskosnak, elhasználtnak, értéktelennek éreztem magam.
Olyan mélyen fájt, hogy szavakba sem tudtam önteni, teljesen elvesztettem az önuralmamat. Apátiába zuhantam, érzelmileg zombivá váltam, nem hagytam, hogy bármit érezzek. Ha érezni akartam valamit, akkor megvágtam, megütöttem vagy megégettem magam. A fájdalom felett tudtam csak átvenni a kontrollt.
Biztos nem tudtad, hogy akkor, annak az évnek a végén megpróbáltam megölni magam. Megpróbáltam. Nyilván nem sikerült, mert akkor most nem írnám ezt a levelet neked. Nem akartam tovább élni abban a sötétségben, amiben utánad elsüllyedtem. Azt akartam, hogy vége legyen. Hogy elmúljon a düh, méreg, szomorúság és reménytelenség. Nem akartam többé az emlékeket és képeket a fejemben, amik szüntelenül felbukkantak.
Soha nem mondtam el senkinek, mi történt velem. Szégyelltem, hogy így le tudtál győzni. Nem akartam beismerni, hogy szükségem van valakire, aki megment. Nem akartam áldozat lenni.
Azt hittem, ennél én jobb vagyok, majd én megoldom. Nem voltam képes szólni valakinek, hogy segítségre van szükségem. Végül sikerült, megmentettem magam. Harcossá váltam, túlélő lettem. Erősebb vagyok, mint valaha, megküzdöttem a túlélésért. Elmentem egy erőszak áldozataival foglalkozó szervezethez, ahol segítséget kértem, megtanultam, hogy csak én parancsolok a gondolataimnak, nem veheted át fölöttük többé a hatalmat.
Rájöttem, hogy nem éri meg egy gondolatot sem rád pazarolni. Nem irányíthatsz többé.
Már semmit sem jelentesz nekem. Úgy bántál velem, mintha egy nagy nulla lennék, most pedig te vagy a nulla számomra. Az egészben az a legironikusabb, hogy ha nem lettél volna, akkor nem lennék én sem az, aki ma vagyok. Nem lennék ilyen erős. Nem ébredt volna fel bennem ez a küzdőszellem. És valószínűleg nem fogadtam volna el, és nem szeretném ennyire magam. Most már hiszek magamban. Emiatt hálás is lehetnék neked. De ennek ellenére megvetlek és gyűlöllek, míg élek!
Üdvözlettel: egy áldozatod
Olvass többet a nemi erőszakról:
- Nemi erőszak: mi kell ahhoz, hogy higgyen a világ az áldozatoknak?
- Alkohol, szex és fesztivál: oké. Nemi erőszak: nem oké
- Szépek és szerethetőek: nemi erőszak áldozatai Afrikában