10 dolog, amit a nagymamámtól tanultam

Szarka Nóra | 2016. November 29.
Kis túlzással az anyukám édesanyja nevelt fel. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem törődtek velem a szüleim, csak ő volt velem a legtöbbet, mert az anyu meg az apu dolgoztak, a mama pedig ráért. Mindig. Szinte minden nap eszembe jutnak a tanácsai, és igyekszem ezeket továbbadni a saját gyerekeimnek.

Nagyon szép nő volt a nagymamám, csillogó, huncut kék szemekkel és gyönyörű hanggal. Csodásan énekelt, és bármikor dalra fakadt. Nagyokat nevetett és mindig, minden akciómat támogatta: ha új kutya vagy macska kellett, ha nem akartam tanulni, vagy ha sokáig fenn akartam maradni. Cinkos volt, a szó legjobb értelmében. Miközben utálta a leckét, mert szerinte nem ezzel kell töltenie egy gyereknek a délutánját, mégis játszi könnyedséggel oldotta meg még a matekházikat is, és minden magyar költő versét kívülről fújta. Mindennél jobban szerette a meséket, rengeteg meselemezt hallgattunk rongyosra együtt, mert ő mindig egy kicsit gyerek maradt. 

Nem szerette a komoly dolgokat, utálta, ha rossz a kedvem, mindig azt mondta: most olyan komoly vagy, mint a vakbélgyulladás, azonnal hagyd ezt abba! Azt hiszem, az életében annyi szomorúság, nélkülözés és veszteség érte, hogy igyekezett az élete minden percében örülni, hogy elfelejtse a nehézségeket. Amikor meghalt, akkor úgy éreztem, hogy összedől a világ, és elvesztettem a legfőbb bizalmasomat. Még évekkel később is, amikor történt velem valami, automatikusan hozzá indultam, hogy elmeséljem neki, és meghallgassam a véleményét, de már nem volt ott.  Mi egy nagy házban éltünk, gyakorlatilag együtt a nagymamámmal, de külön lakásban. Hozzá mentem haza a suliból, az oviból. Igen, már oviba is sokszor egyedül mentem, mert csupán néhány házzal lejjebb volt, mint a házunk. Ő kiállt a kapuba, és addig figyelt, amíg be nem megyek az ovi kapuján. Ugyanígy várt délutánonként haza. Ma ez szinte elképzelhetetlen, én legalábbis nem merném megtenni a saját gyerekeimmel, de 35-40 évvel ezelőtt más világ volt.

Kemény asszony volt

A második világháborúban elveszítette a férjét, és három gyerekkel egyedül maradt, két kamasz fiúval és az én csecsemő anyukámmal. Rettentő szegények voltak, annyira nem volt pénzük, hogy még elegendő tüzelőre sem futotta. Miután lavórban “megfürödtek”, utána ő bebújt a gyerekek ágyába, hogy felmelegítse azt, addig pedig az anyukámnak és a nagybátyáimnak körbe-körbe kellett futkosniuk az ágy körül, hogy meg ne fázzanak. Azt ették, amire jutott pénzük, sok krumplit és még több lisztet, és csak akkor lett nekik egy kicsit könnyebb, amikor a fiai is dolgozni kezdtek, és már nemcsak az ő portási fizetéséből kellett megélniük. 

A mamáék heten voltak testvérek, a szüleik nagyon fiatalon meghaltak, és a testvérek pedig árvaházba kerültek, persze véletlenül sem együtt. A legidősebb bátyja, ahogy dolgozni kezdett, sorban kivette az intézetből a testvéreit, hogy ő nevelje, és szép apránként újra együtt voltak.

Nagyon tudott spórolni, hiszen a szegénységet nem lehet kinőni vagy elfelejteni. Bár imádta a finom falatokat és a csokit, ezeket mindig nekem tartogatta, és csak hosszas könyörgésre evett egy keveset belőle, mert számára ezek mindig luxuscikkek maradtak.

Ezt minden nap megismételte, miközben elém tette az ebédet. Imádtam a tojásos krumpliját, amit akkor készített, ha nagyon éhes voltam, és éppen nem volt más főtt étele otthon. Simán karikára vágta a krumplit, megsütötte, és ütött rá egy tojást. Néha én is csinálok ilyet a gyerekeimnek, olyankor mindig szólnak, de anya, ne sírj a dédi miatt, tudják, ez olyan emlékezős-mama-étel. Soha nem sikerült olyan finomra persze, mint az övé…

Mikor kicsit nagyobbacska lettem, és érdekelni kezdtek a fiúk, akkor figyelmeztetett: a férfi dolga az udvarlás, a nő döntése, hogy hagyja-e. Arra tanított, hogy gyorsan kiderül, ha egy férfi érdemtelen a szeretetre, akkor gyorsan lépjek rajta túl, és nem szabad bánkódni miatta egy percig sem, mert ahhoz túl rövid az élet. Ja, és egy jól nevelt lány csak a sokadik randi után adja jelét annak, ha egy pasi érdekli, és sosem ír neki levelet, vagy sosem kérdezi meg, hogy mikor találkozunk újra, az legyen a férfi dolga. (Bocs, mama, ezt nem mindig tartottam be! Most már van telefon, sőt mobil is, meg sms, de értem, hogy mire gondoltál, és igazából egyet is értek veled abban, hogyha egy férfi akar valamit, akkor csinálja, ha nem akarja, akkor pedig fütyül az egészre.)

Villámlott a mama szeme, amikor az anyukám edzőcipőt vett nekem. Még kiabált is vele, hogy egy lány nem vehet ilyesmit a lábára, ilyet csak a fiúk hordanak. Anyu mosolygott, és azt mondta, ma már más világ van, de a mama dühös maradt. Nem is szoktam utcára edzőcipőt felvenni, csak nagyon ritkán, és ha megteszem, akkor egész nap lelkiismeret-furdalásom van.

Mama, minden reggel mániákusan szellőztetek és beágyazok minden szobában, mert erre tanítottál. A kislányom ágyát pedig a megszületése óta azzal a módszerrel ágyazom be, amit tőled tanultam: paplan helyes kis hernyóba gurítva a “sezlony” hátához, párna sarkosan felrázva. És nagyon sokszor elmondom neki azt, amit mindig te mondtál: Ne csinálj szamárfészket az ágyamból! Ez akkor volt, amikor te beleültél a kedvenc fotelodba, én az ágyadra kucorodtam, és csak beszélgettünk leckeírás helyett.

Hát ezzel melléfogtam, a férjem ugyan kipucolja a saját cipőjét minden reggel, de hosszú évek óta nem pucolja ki az enyémet. Régen mindig megkérdezte, hogy pucolja-e ki az én cipőmet  is. Ha tiszta cipőt akarok, akkor magam teszem meg ezt, pedig szerinted ez nem női munka. Ha hazamegyek, akkor meg is kérdezem, hogy szeret-e még, te biztosan gyanakodnál a helyemben…

Milyen igazad volt, nem mindig tudjuk értékelni azt, amink van, csak akkor, amikor már elveszítettük. A mai eszemmel boldogan szaladnék naponta tízszer is a boltba neked, mert mindig elfelejtettél valamit, én pedig mentem ugyan, de dühöngtem magamban, hogy miért vagy ennyire feledékeny.

Mindig eszembe jutsz, amikor fodrászhoz megyek és sokat vágatok a hajamból, vagy nem csinálom meg a frizurámat reggel, mert rohanok. Neked mindig tökéletes volt a gyönyörű hajad, pedig nem volt szuper samponod, és amikor már nagyon öreg voltál, akkor mindig nekem kellett kifésülnöm. Mindig pontosan ugyanolyan frizurát kellett készítenem, amire gondosan megtanítottál, és a végén elégedetten megtapogattad, és azt mondtad, hogy jó lesz, magad sem csinálhattad volna másképp. Amikor a kórházban feküdtél, le kellett vágnunk a hajadat, emlékszem, még sírtál is miatta, de utáltad, hogy kócos, és végül te akartad. Nem sokkal később elmentél.

Volt olyan, hogy pár szem krumplit, volt olyan, hogy 10 dkg kávét, néha krumplicukrot vittünk, amikor Irénke nénihez, a barátnődhöz mentünk. Soha nem indultál el üres kézzel, pedig neked sem volt sok mindened. Köszi, hogy erre is megtanítottál!

A hazugság csúnya dolog, de füllenteni nemcsak szabad, de kifejezetten hasznos is. Mindig ezt mondtad, de hozzátetted, hogy mindig jól meg kell gondolni, hogy vajon hazugság vagy füllentés-e, amire készülök. Te remekül tudtál fontos helyzetekben praktikus és gyors füllentésekkel előállni, pédául ’56-ban, amikor a forradalom kitört, akkor tudtad, hogy a nagyfiaidat nem tarthatod otthon, hiszen minden fiatal az utcákra sereglett, ezért cselhez folyamodtál. Akkor azt kérted tőlük, hogy hozzanak a pincéből krumplit és lisztet, mert ki tudja, mikor érnek haza, majd jól rájuk zártad a pinceajtót. Amikor zörömböltek, akkor azt mondtad, hogy nem azért nevelted fel özvegyasszonyként őket egyedül, hogy meghaljanak, és tutira bezárva maradnak, amíg nem lesz biztonság. Neked lett igazad, sok barátjuk meghalt azokban a napokban, a te fiaid életben maradtak. Sajnálom, hogy a gyerekeimet nem ismerhetted meg, biztosan ők is imádnának, de sokszor mesélek rólad nekik, és biztosan ők is tudni fogják a kedvenc mondásaidat.

Exit mobile version