Mi úgy képzeljük, hogy egy menekült akkor nyugszik meg, ha biztonságos országba jut, ahol meleg helyen alhat, fedél van a feje fölött, naponta ételhez jut, és talán még valamilyen remény is látszik a letelepedésre. Ám legtöbbjük mégsem boldog ilyenkor még. A magyarázat egyszerű: hiába van ő maga biztonságban, ha közben a családtagjainak sorsa megoldatlan.
A Magyar Helsinki Bizottság már a 90-es évek óta segít embereknek abban, hogy újra egy család lehessenek. Az apa, aki “töri az utat”, és a felesége valamint a gyerekek (a legtöbb esetben ők várnak családegyesítésre).
A Közel-Keletről vagy Afrika bármely országából hosszú, és rendkívül veszélyes út vezet Európába. Olyan út, amely nem való sem idős embernek, sem várandós nőnek, sem kisgyereknek. Ezért van az, hogy a gyengébb családtagok sokszor csak az első olyan helyig mennek, ahol már nem lőnek – ez többnyire egy szomszédos ország menekülttábora. Ám itt az élet legfeljebb a mindennapi vegetáláshoz elég. Nincs rendes egészségügyi ellátás, nincs iskola a gyerekeknek, sem rendszeres, elfogadható minőségű ennivaló.
Az emberhez méltóbb élet reményében ezért a férfiak – akik jobban bírják a megpróbáltatásokat – tovább mennek, és abban bíznak, hogy ha ők már megvetették a lábukat, a család biztonságosabb módon utánuk tud menni.
A másik ok, amiért legtöbbször a férfiak és a tinédzser fiúk vágnak neki az útnak, az az, hogy leginkább ők élnek halálos fenyegetésben, a terrorszervezetek és katonai diktatúrák őket próbálják meg harcra kényszeríteni. Ezenkívül ők azok, akiknek leginkább sikerülhet munkát szerezni Európában, és ebből segíteni a többieket. Illegális úton, embercsempészek segítségével jönnek, mert számukra nincs legális mód arra, hogy beutazzanak Európába. Hozzánk szárazföldi úton érkeznek, de a Helsinki Bizottság munkatársainak tapasztalatai szerint ez sem egy “életbiztosítás”, mert – mint mondják – sokszor az embercsempészek és olykor a hatóságok emberei is brutálisan bánnak velük.
Hatalmas eredménynek számít, ha valaki Magyarországon megkapja az oltalmazotti vagy a menekültstátuszt, vagyis elismerik, hogy üldöztetés elől jött, és jogszerűen itt maradhat vagy akár tovább utazhat. Azért nagy dolog ez, mert
nálunk a kérelmezők töredéke részesül védelemben: tavaly több mint 177 ezren nyújtottak be kérelmet, és mindössze 508 emberét fogadták el…
“Nagy lépés ez, de ezek az emberek csak arra tudnak gondolni, vajon együtt lehet-e még valaha a családjuk” – mondja Pardavi Márta, a Helsinki Bizottság társelnöke. “Borzasztó átélnie egy apának azt, hogy neki, akinek védenie kellene a családját, nincs más választása, mint otthagyni őket a kiszolgáltatottságban azért, hogy hosszútávon megmenekülhessenek.”
Ez sajnos nagyon is kétséges, hiszen a procedúra rendkívül bonyolult, ráadásul a szabályozás is egyre kevésbé segít a sikerben. Korábban hat, ma már csak három hónap áll rendelkezésre ahhoz, hogy a hátramaradt családtagok benyújtsák a kérelmet a családegyesítésre. Ez persze nem hangzik nehéznek azok számára, akik egy európai nagyvárosban nőttek fel, ahol az ember csak lesétál a kormányablakhoz, és elintézi, amit szeretne, ráadásul természetesnek számít, hogy a zsebében ott az útlevél.
“Egy háborús,vagy azzal szomszédos, kaotikus országban már útlevelet szerezni is sokszor lehetetlen küldetés.
Ráadásul a kérelem benyújtásához az kell, hogy az összes családtag, az aggastyánoktól a csecsemőkig, megjelenjen a magyar konzulátuson. Mindezt úgy, hogy lehet, hogy amelyik országban rekedtek, ott nincs is külképviselet…” Ilyenkor már csak azért is több száz kilométert kell utazni, hogy az ügyüket intézni tudják, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy sok százezer forintért kellene repülőjegyeket venni – mondjuk egy török menekülttábor közepéből… Ha pedig kicsúsznak a háromhavi határidőből, akkor csak abban az esetben segít a magyar kormány, ha a családfő igazolja, hogy minden rokonát el tudja tartani Magyarországon. Vagyis munkája van, étkezést és lakhatást tud biztosítani. El lehet képzelni, hogy erre mennyi esélye van annak, aki épp csak hogy keresztülverekedte magát a fél világon. Egy idegen környezetben kéne érvényesülnie, ott, ahol a többség nemhogy munkát nem ad neki, de még csak nem is látja szívesen, és jó, ha egy ágyat kap a Baptista Szeretetszolgálattól (amely általában ideiglenesen elhelyezi ezeket az embereket).
Így aztán kisebbfajta csodának számít az a néhány eset, amikor sikerült ide hozatni anyákat és gyerekeket.
Magyar jogászok és szociális munkások dolgoznak rengeteget azon, hogy minden szükséges papír meglegyen időre, de civil szervezetek nélkül még így sem sikerülhetnének a családegyesítések, hiszen az egész folyamat hatalmas költségekkel jár. Nemcsak a repülőjegyekről van szó, de arról is, hogy milyen sok pénzbe kerül például hiteles fordítást szerezni a dokumentumokból, vagy adott esetben DNS-vizsgálatot végeztetni, mert a hatóságok ezt is előírhatják.
“Olyan nehézségekkel szembesülünk, amire nem is gondolnánk – meséli Bakonyi Anikó projektmenedzser. – Egy palesztin apa például hároméves fiával menekült. A kicsi édesanyját próbáltuk ideutaztatni, akkor már másfél éve nem találkoztak. Az asszony még soha nem ült repülőgépen, sőt reptéren sem járt még. Olyan ideges volt, egyben izgatott amiatt, hogy nemsokára újra találkozhatnak, hogy rosszul lett az átszállásnál. Mi sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy ami nekünk egy egyszerű repülőút, az másoknak az életet jelenti.”
Fontos tudni, hogy 2016. július 1. óta hiába ismernek el valakit Magyarországon menekültként, semmilyen anyagi segítségre nem számíthat, csupán arra lesz jogosult, mint egy magyar hajléktalan. Így nagy szükség van magánadományozók segítségére is. Az elmúlt egy évben tizennégy családnak tudtak így segíteni.
Az ő egymásra találásuk pillanatait örökíti meg az Együtt a család netes kampányoldalon publikált fotósorozat. A képek többségét Stiller Ákos a ferihegyi reptéren készítette. “Mindent elveszítettem, csak ők maradtak nekem” – fogalmazott az egyik szereplő, aki évek óta először itt ölelhette meg a gyermekeit.
Mi az, ami minket igazán emberré tesz? Nem a napi ennivaló, nem a munkavégzés vagy a lakásunk, hanem az, hogy szeretnek-e és szerethetünk-e: vagyis a kapcsolataink. E nélkül nincsen teljes élet.
Marie a Kongói Demokratikus Köztársaságból (DRC) menekült Magyarországra. Katona volt, de nem akart mások céljaiért meghalni, így parancsmegtagadás miatt kellett elhagynia hazáját. Ő ugyan biztonságba került, de a hadsereg emberei továbbkutattak utána, felkeresték otthonát, megölték a férjét és a sógorát is. Ezzel hat gyerek maradt árván, akik családi felügyelet nélkül maradtak egy ismeretlen, veszélyes afrikai metropoliszban. Szerencsére a szállásadójuk gondoskodott a kicsikről addig, amíg el tudtak indulni Magyarországra. “A magyar hatóságok emberségesen álltak az ügyhöz, így sikerült a beutazáshoz szükséges papírokat megszerezni, és támogatóinknak köszönhetően repülőjegyeket vásároltunk a gyerekeknek, akik 2016 szeptemberében érkeztek meg Magyarországra” – meséli Bakonyi Anikó.
Mi az, ami minket igazán emberré tesz? Nem a napi ennivaló, nem a munkavégzés vagy a lakásunk, hanem az, hogy szeretnek-e és szerethetünk-e: vagyis a kapcsolataink. E nélkül nincsen teljes élet.
Ali és Kalila palesztinként Irakban rendkívül nagy kiszolgáltatottságban éltek. Még a polgárháború kitörése előtt sikerült Szíriába menekülniük, ott azonban 2011-től már nem volt biztonságban az életük, ezért továbbmentek Törökországba, ahol 2012-ben megszületett kisfiuk, Eman. Törökországban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság regisztrálta őket menedékkérőként, de nem történt semmi az ügyükben, ezért úgy döntöttek, hogy egy olyan európai országba menekülnek tovább, ahol valóban védelmet kaphatnak. Kénytelenségből csak az apuka és a kisfiú ment tovább, mert nem volt elég pénzük mindhármuk útjára. Tavaly Ali és Eman megkapták Magyarországon a menekült státuszt, és nyolc hónappal később Kalila is csatlakozni tudott hozzájuk, így összesen két év szétszakítottság után a család 2016 januárja óta végre újra együtt élhet – immáron Budapesten.
Fahim a kabuli reptéren dolgozott. A tálibok összeverték, és váltságdíjat követeltek érte. Amikor kiszabadult, tudta, hogy menekülnie kell, de feleségét és csecsemőjüket nem merte kitenni egy ilyen megpróbáltatásnak, így csak a négyéves Jant vitte magával, aki persze borzasztóan szenvedett édesanyja hiányától. Először azonban a magyar hatóság nem menekültként, hanem csak oltalmazottként ismerte el apát és fiát, ami azt jelenti, hogy a családegyesítésre szinte semmi esély. A Helsinki Bizottság ügyvédei bíróság elé vitték az ügyét, és 2014-ben megszületett a várva várt döntés: menekültként ismerték el az apát és már iskolába járó fiát. 2015 áprilisában pedig megérkezhetett Ferihegyre a feleség és a kisfiú, Maira és Asmat.
Mi az, ami minket igazán emberré tesz? Nem a napi ennivaló, nem a munkavégzés vagy a lakásunk, hanem az, hogy szeretnek-e és szerethetünk-e: vagyis a kapcsolataink. E nélkül nincsen teljes élet.
A pakisztáni Abbas szabóként dolgozik Magyarországon, mint elismert menekült, de sokáig szenvedett amiatt, hogy felesége és három kisgyermeke nem lehet vele. Az ügyét idén júliusban sikerült megoldani, így Zaina iderepülhetett Abbashoz.