Két fiú – két lány – egy fiú – két lány. Ebben a szép sormintában érkeztek a gyerekek a Bretz családba az operaénekes Gáborhoz, és az (akkor még) háztartásbeli Bernadetthez. 4, 7, 9, 11, 13, 15, 17: ezek még mindig a gyerekek. Timi, Laura, Bendegúz, Lilla, Melinda, Bálint Árpád most éppen ennyi idősek. Az egyszerűség kedvéért: heten vannak, négy lány és három fiú.
“Mikor összeházasodtunk, ötöt terveztünk”
– mondja Bernadett, hát, ilyesmit is ritkán hallani huszonévesektől – merthogy Bernadett akkor huszonkettő volt, angol-esztétika szakos bölcsész. Egy közös barátjukon keresztül ismerte meg Gábort, aki mára operaénekesként járja a világot.
Bernadettnek nincs testvére, de nagy családban nőtt fel, sok nagybácsival és nagynénivel. “Nagyon közel álltunk egymáshoz, karácsonykor mindenkihez elmentünk, szentestére harminc ember gyűlt össze. A férjemnek egy testvére van, de náluk szintén nagy a család. Úgyhogy megszoktuk ezt a hangulatot, pláne, hogy nyolc éven át a szüleimmel egy házban laktunk.”
Jöttek is a gyerekek sorban, a harmadik után azonban tartottak egy kis szünetet. “Azt mondtuk,
ez most már nagyon kemény”,
úgyhogy most egy ideig nem vállalunk babát. Aztán mégis úgy alakult, hogy lett a negyedik, és tudod mit? Utána már úgy voltunk vele, hogy most már mindegy” – nevet. Aztán legközelebb a hatodik után vettek mély lélegzetet. “Akkor megint megálltunk. Harmincöt éves voltam, nem mondom, hogy idős, de azért tudtam, hogy ez a kor kicsit vízválasztó a genetikai veszélyek miatt. Ugyanakkor… már mindkettőnknek nagyon hiányzott a kisbaba… Úgyhogy a hetediket még beterveztük” – mosolyog, majd egészen komolyan azt állítja, hogy már nem lesz több gyerek. Aztán kicsit elgondolkodik. – Persze, ha úgy alakulna, még most is azt mondanám, jöjjön, elfér!” Bernadett azt mondja, ő fatalista. Hogy hiába tervez az ember, az nem úgy lesz, mert úgyis minden “fent” dől el. “Hogy lesz gyermek vagy sem, egészséges vagy sem… imádság kérdése.”
“Ment a válogatás”
Hogy az ember hány gyermeket vállal, az persze nem csupán lelki kérdés. Anyagi és életszervezési is – hogy csak a két legfontosabbat említsük. Az elsővel szerencsére nem volt gondjuk, a házaspár azon szerencsések közé tartozik, akik meg tudnak élni az élethivatásukból. A mindennapokba pedig a nagyszülők aktívan besegítenek a kezdetektől fogva. “Beleszoktak ők is ebbe” – mondja Bernadett. “Kettőnél még úgy érezték, hogy hú, ez nagyon macerás. Főleg, mert két fiúról van szó. Később “ment a válogatás” – meséli az anya, ami annyit jelent, hogy a nagyik megmondták, éppen hány, és milyen korú gyermekkel boldogulnak, hozhatják a kicsiket, vagy épp a nagyobbakkal könnyebb – kinek melyik. “Aztán annyira belejöttek, hogy anyósom akár mindegyiküket bevállalta egyszerre!”
Bernadett a női részletekbe is beavat. Minden gyermeke anyatejen nőtt fel. “Ha összeadom, legalább tíz éven át szoptattam, az tuti!”
Nagyon szerettem, ahogy az egész terhességet is, ez biztos hiányozni fog! Sőt, már hiányzik is…
Ha meglátok egy kisbabát, elolvadok. De most jó az életünk úgy, ahogy van.”
Bernadettnek annyiban egy fokkal nehezebb volt eljutnia idáig, hogy sokszor egyedül küzdött a családanyasággal, mivel férje a munkája miatt rengeteget utazik. Előfordult, hogy el tudta kísérni őt a gyerekekkel, és akár hosszabb időt is külföldön töltöttek, de sokszor rá maradt a teljes család dolgainak intézése, a gyerekek ellátása itt, Budapesten. “Amikor tudtunk, mentünk vele, de volt olyan év, amikor tizenkét hónapból tizenegyet távol volt. A fizikai része ment, csak akkor viseltem nehezen, amikor keveset tudtam aludni. A társ hiánya rosszabb volt, hiába van Facebook meg skype. Ha egyedül voltunk, a gyerekek beosztották, ki mikor alszik velem a papa helyén.” Gábort már csak azért is nehéz volt pótolni, mert Bernadett szerint “ő az a fajta apa, akire az összeset nyugodt szívvel rá tudom hagyni. Amikor kicsik voltak, pelenkázott, fürdetett, megfőzött úgy, mintha én csináltam volna.”
Zongoraórák és sípcsonttörések
Az elmúlt két évtizedben szinte mindig volt otthon “pelenkás” gyerek, olykor több is egyszerre. Kemény időszakok voltak azok is, amikor egy-egy fertőzés, bárányhimlő végigsöpört a gyerekek között. “Általában csak én nem kaptam el, és az, akit épp szoptattam: megvédett az anyatej” – mondja Bernadett.
Bűvészet, triatlon, kosárlabda, röplabda, zongora, szaxofon, furulya, klarinét, foci, roki, kórus: csak néhány hobbi azok közül, amik “megvoltak” a családban. Összevarrt szemöldök, sípcsonttörés, agyrázkódás: csak néhány ok, amivel megjárták az ügyeletet. A kisgyerekes szülők mindkét témakört jól ismerik, itt persze minden sokszorosan fordul elő. “Vérző térdekkel engem már nem lehet megijeszteni” – mondja Bernadett, akinek inkább a dackorszak jelent kihívást.
Idegtépő. Hét gyerek után sem tudom megszokni.
Fontos téma még a biztonság kérdése. Az ember nehezen érti, hogy ha Bernadett elmegy vásárolni hét gyerekkel, mire hazaérnek, hogyhogy megvan mind. Arról nem beszélve, ami a boltban történik… “Ha egyedül vagyok, úgy közlekedem velük, hogy mindig mindannyian a látóteremben legyenek. Kicsi koruk óta arra tanítom őket, hogy egymásra is figyeljenek, és ezt ők értik is. Egyetlenegyszer veszett el egyikük. Akkor még csak öt gyerekünk volt, és a kétéves kislányom elkóricált a piacon. Jellemző, hogy mindez három felnőtt mellett történt. Ez is régi tapasztalat: ha többen figyelnek egyszerre, akkor senki nem figyel igazán.”
Kérdezem, mégis melyik volt a leginkább embert próbáló pillanat az elmúlt évekből. Bernadett egy reptéri jelenetet említ. Egy időben külföldön is éltek, az összes gyerek kint járt iskolába. Hazaköltözéskor a fiatal nő egyedül csinálta végig a repülőutat nyolc gyerekkel (köztük keresztfiával), tizenhat bőrönddel. Amerikából. “Az igazán horrorszerű volt, nem kívánom senkinek. Darabjaira szedték az összes kézipoggyászt, és amikor a köteg útlevelet odaadtam, megkértek, válogassam szét, és minden gyerek fogja meg a sajátját. Na, akkor azt hittem, ott helyben megőrülök.”
Bernadett azt mondja, azért bírják mégis jól “ezt a sokgyerekes műfajt”, mert férjével mindketten gyerekek maradtak agyilag és lélekben is. “Rengeteget nevetünk, ugratjuk egymást. A humor a nevelésben elengedhetetlen, és a hiszti kezelésére is jó. Látok humortalan, búval bélelt szülőket, ott a gyerekek is olyanok lesznek.”
És akkor jött a csokibolt…
De az igazán nagy művészet az, hogy Bernadett hét gyerek után és mellett önmegvalósításba fogott – ahogy mondani szokták. Kitanulta a cukrászmesterséget és csokoládékészítést, és nemrég megnyitotta saját kézműves csokoládézóját. “Eleve így terveztem, hogy dolgozni fogok. Nem szerettem volna otthon maradni, hogy egész nap mossak, vasaljak, takarítsak. Nyilván ezt is meg kell csinálni, de nem fedi le az igényeimet. Nagyon szeretek festeni, az borzasztóan hiányzott a gyerekgondozós idők alatt, itt pedig ezeket a kreatív energiáimat meg tudom élni. “Állandóan gyártottam a családnak az édességeket, egy idő után már ajándékdobozokat készítettem az ismerősöknek, és végül ez lett a munkám is.”
Bernadett azt mondja, ebben talált igazán magára, annyira, hogy szíve szerint beköltözne a kisboltba. Tudja, hogy sok jó kézműves csokibolt van ma már Magyarországon, és szeretné az ott tapasztalt magas színvonalat hozni. Amiben újított, az talán a mousse-torták: ezek a hihetetlen légies művészeti alkotások. “Olaszországban kóstoltuk először, és úgy gondoltuk, a hagyományos magyar cukrászatba újat lehet hozni velük.” De vannak itt kizárólag minőségi alapanyagból, minél magasabb kakaótartalommal és izgalmas töltelékekkel készülő bonbonok is – például
kétteás, makadámdiós, sós karamellás, narancsos, gyömbéres ganache…
És még… “Most kísérletezek kardamomos-meggyes, sárgabarackos-vaníliás, szilvapálinkás, belga sörös és vörösboros-málnás variációkkal.”
“Az embereknek nagy szükségük van az édességre, kis kikapcsolódásra manapság. Ha csak kétszer jönnek is el egy hónapban, felvidítja a napjukat, és látom, hogy boldogan mennek el.” Bernadetthez persze sok kismama és kisgyerekes anya is jár, “gyerekzsivajjal engem nem lehet megijeszteni”. Tudja jól, mennyi segítséget jelent, ha a külvilág pozitívan áll a családokhoz. “Ezért mindig hálás voltam, ha utaztunk. Az a tömeg, amit jelent, ha mi valahova bevonulunk, általában tiszteletet ébreszt. De sajnos volt olyan kávézó is, ahol egyszerűen nem szolgáltak ki.”
Bernadett két legnagyobb gyereke már gimnazista. A kisebb iskolásokat apukájuk viszi reggel az “egy kupacban”, gyalog. Az egy szem ovis kislányt Bernadett viszi óvodába, majd bejön dolgozni, és ott van a boltban, amíg csak kell. Egyelőre délután szintén a nagyszülők mennek az iskolába, az esték és a hétvégék a szülőkéi. “Időnként egy-egy délutánt azért tudok tölteni a gyerekekkel.” És önmagával? “Hetente egy-két jógaóra jólesne, és heti egy röplabda, de ezt még mindig nem engedhetem meg magamnak.” Korábban, ha a családtagok látták, hogy már nagyon fáradt a picik mellett, elküldték egy húszperces futásra. Abban pedig a nagyszülők segítettek, hogy évente egy hetet kettesben utazhassanak el Gáborék.
Természetesen minden Bretz gyerek édesszájú, időnként meglátogatják anyát a boltban. “Ebben sosem tudtam elég szigorú lenni. Összesen annyit sikerül betartatnom, hogy vacsora előtt nincs édesség.”