A vicc az egészben az, hogy nincs másik gép, amivel a sugárkezelést elvégezhetnék, vagyis van, csak épp kapacitás nincs, túlterheltek, így is túl sok a beteg egy gépre. Ha pedig lenne is több gép, mert épp akadna rá pénz – de nincs persze –, akkor sem lenne elég szakember, aki kezelje a több gépet. Ezt nem én találtam ki, hanem egy ott dolgozó szakember mondta, mikor rákérdeztem.
Így állunk ma a rákkezelésben. A megoldás az, hogy ne legyél beteg.
És ez csak egy apróság, ami megesik naponta ezer meg ezer rákbeteggel. Meg persze más betegekkel, akik az egészségügyben kénytelenek evickélni. Nem a sugarasok hibája. Nem annak a kórháznak a hibája, ahova jár ez a pár száz beteg, akik ma, bizonytalan ideig sugárkezelés nélkül maradtak (amit egyébként minden nap kellene kapnunk). Nem tehetnek róla, hogy elromlott a gép, ahogy arról sem ők tehetnek, hogy túl vannak terhelve, hogy egy orvosra, szakemberre, gépre ezernyi beteg jut.
Ez a helyzet azért alakulhat ki, mert nincs pénz több gépre és nincs pénz arra, hogy normálisan megfizessék a szakembereket. Hogy olyan fizetést adjanak nekik, ami itt tartja őket. Teljesen megértem, hogy nem túl hívogató havi 90 ezerért napi 12 órát dolgozni, és hogy amelyik egészségügyi dolgozónak lehetősége van, szalad külföldre, ahol háromszorosát kapja kevesebb munkáért. Én is ezt tenném a helyükben. Nem ők a hibásak. Aki viszont megszívja ezt az egészet, azok mi vagyunk, a kis pontok, akik fizetik a tb-t, ellátásra van szükségük, dolgoznak itt becsülettel, mégsem jutnak hozzá időben és színvonalban ahhoz a kezeléshez, ami kellene nekik. Annak vagyunk az áldozatai, te is és én is, hogy a pénzünket nem arra fordítják, amire befizetjük. Ilyen egyszerű.
Már lassan úgy érzem, hogy én vagyok az, akinek semmi se jó. Olyan, mintha folyton háborognék, amióta rendszeresen, hetente találkozom a magyar egészségügy valamelyik szegletével.
Nem akartam, hogy így legyen, nem akartam rákos lenni, és eszem ágában sem volt direkt túlterhelni a rendszert. De ha már így alakult, annyira jó lenne, ha nem azzal kellene folyton szembesülnöm, hogy nincs pénz, nincs idő, nincs ember, nincs gyógyszer, nincs eszköz.
Nincs semmi sem. Mintha büntetni akarnák a betegeket, amiért betegek. Várunk az orvosoknál hat órákat egy-egy alkalommal. Várunk egy injekcióra, kemoterápiára négy-öt órát. Komolyan, ez normális? Várunk a vizsgálatokra négy órákat. Utána a vizsgálatok eredményére hónapokat. Ja, ha kifizeted magánúton, akkor nem, akkor másnapra megvan a szövettan, épp csak 40 ezred legyen rá, ha élni akarsz. Lassú, nehézkes, tohonya az egész rendszer, és ez nem a benne dolgozók miatt van, akik kiteszik a lelküket és ott húzzák az igát a kórházakban. Ők ugyanúgy az áldozatai ennek az elcseszett rendszernek, amiben minden áldott nap a lehetetlennel kell megbirkózniuk, és a szarból kell várat építeniük.
Nem lehet normális az, és nem sunyhatjuk le a fejünket szó nélkül az olyan történetekre, hogy nem kapnak reggelit időben a betegek egy kórházban, csak mert előtte nap berúgott a szállító, és nem rúghatják ki, mert ilyen olcsón nem vállalja más a munkát. Meg az olyan sztorik mellett sem mehetünk el, hogy tologatják a műtéteket hetekig, mert kevés az orvos, és az alapján kell eldönteni, kit műtsenek meg hamarabb, hogy ki van nagyobb életveszélyben. Hogy az omladozó kórházakról már ne is beszéljünk. Nonszensz, ennek nem így kellene működnie. Ami itt megy, az minden, csak nem normális egészségügyi ellátás. Nem utópisztikus gondolat, hogy jobbat szeretnénk. Máshol működik, máshol sikerül, máshol van gép és van szakember. Ha nekik megy, nekünk miért nem?
A végtelenségig tudnám folytatni a történetek, érvek, példák felsorolását, de sajnos el kell indulnom a kórházba, sorban ülni az onkológián, ami nyilván újabb négy órát elvesz az életemből, mert kevés az orvos.