Anna közel tíz éve dolgozik ugyanannál a cégnél. Eleinte örült, hogy folyamatosan egyre feljebb mászik a ranglétrán, aztán egy idő után elege lett, szólt a főnökeinek, hogy nem akar magasabb beosztást és több pénzt sem, mert már csak hétvégente látja a gyerekeit.
“Két gyerekkel, elvált anyaként örültem a megbecsülésnek, és annak is, hogy el tudom tartani a keresetemből a gyerekeket. Egy idő után azonban arra lettem figyelmes, hogy nem is találkozunk: hétkor indultam dolgozni, és gyakran csak este hétkor indultam haza. A két gyerek egyedül ment haza a suliból, aztán egyedül tanultak, és a nagyobbik segített a kicsinek lefeküdni, mire hazaértem, addigra ágyban voltak. A fiam lett a kislányom szülője, de ez egyáltalán nincs rendjén. Rettegtem, hogy történik valamilyen baleset, hogyan segítek, ha nem is vagyok otthon?
Sokszor azzal vigasztaltam magam, hogy a hétvége csak az övék, és olyankor csuda jó dolgokat csinálunk, van időnk beszélgetni, szóval mégsem vagyok szar anya. Aztán megint jött a lelkiismeret-furdalás, de nem akartam otthagyni a biztos és jól fizető állásomat. Évek teltek el így, aztán megismerkedtem a mostani férjemmel, és ez volt a megoldás: ő ugyanis már fél öt körül hazamegy, így a gyerekek nincsenek egyedül, és én sem szorongok annyira. Azért néha felmerül bennem, vajon lehet valaki jó anya, ha hétköznap szinte nem is látják a gyerekei?”
Judit, Annával ellentétben, örül a munkájának, és azt mondja, szerinte jó kezekben vannak a fiúk a bébiszitternél. Évekig pénzügyi gondjaik voltak, most ez végre megoldódott, és ha ennek az az ára, hogy a gyerekek csak hétvégén meg kora reggel látják az anyjukat, akkor ezt el kell fogadni.
“Szeretem és nagyon élvezem a munkámat, végre olyan helyen dolgozom, ahol ugyan sokat kell melózni, de jól meg is fizetnek érte. Korán indulok, a fiúkat mindig a volt férjem viszi suliba, én keletem, öltöztetem őket, aztán indulunk: én dolgozni, ők iskolába. Este nyolcnál előbb még nem értem haza, de van egy szuper dadánk, aki értük meg az iskolába, hazaviszi őket, együtt tanulnak, játszótereznek, aztán vacsi, és fektetésre én is befutok. Sokszor még éjjel is dolgozom, de az már nem érinti a gyerekeket, mert ők alszanak. Kéthavonta elutazunk néhány napra és a hétvégéken mindig szuper programokkal lepem meg őket: nagyokat kirándulunk, bulizunk, mindenki jól érzi magát. Nem hiszem, hogy mindez hátrányukra válna, igyekszem mindent megadni nekik, és szerintem sikerül is. Mindnyájan boldogok és kiegyensúlyozottak vagyunk!”
Csilla egészen másként gondolkozik, el sem tudja képzelni, hogy ne legyen otthon minden délután időben. Ő azt mondja, igyekszik a fiaihoz szabni a munkáját, és tudja jól, hogy nagyon szerencsés a főnökei miatt.
“A férjemmel évekig Németországban éltünk, részben a gyerekek miatt is, hogy megtanuljanak anyanyelvi szinten egy nyelvet a magyaron kívül. Első osztályra hazajöttünk, és bár volt elég pénzünk, mégsem vettünk nagy házat, csak egy szerény lakást, mert úgy gondoltuk, hogy a gyerekek későbbi taníttatására kell majd a pénz. A multinál, ahol dolgozom, mindig maximálisan elfogadták, hogy a gyerekek az elsők. Hetente kétszer itthonról dolgozom, és a fiúk betegségei alatt is. A többi napokon 6 órában dolgozom bentről, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy itthon nem ülök le a gép elé éjjelente. Viszont a gyerekek mindig hozzám érkeznek haza a suliból, és nekem ez a legfontosabb. A férjem beosztása egészen más, ő hajnalban megy el itthonról, viszont kettő és három között hazaér. Így tulajdonképpen állandóan együtt vagyunk délutánonként, és ez nagyon ideális így.”
Ildi most szülte meg a harmadik gyerekét, és csak utólag jött rá arra, hogy soha többé nem élheti a régi életét. Mivel mindig munkamániás volt, ezért el sem tudja képzelni, hogy mi lesz vele ezután.
“Két gyerekkel még tudtam menedzselni az életünket, és nemcsak én, de a férjem is sokat dolgozott. Anyukám rengeteget segített, és nem értettem, miért nem örül a tágabb családom annak, hogy még egy gyerekünk lesz, de lassan kezdek rájönni. Eddig is tébolydában éltünk, de bármikor beugrott az anyu, és jött, segített, etetett, tanult a gyerekekkel, lefektette őket. Én vittem a hétvégéket, olyankor állandóan sportversenyekre rohantunk, tele voltunk programokkal. Hétközben pedig egy nagy cég középvezetőjeként dolgoztam, amit szerettem, de rengeteg munkával járt.
A harmadik gyerekkel minden a feje tetejére állt: anyukám azt mondta, hogy ő elfáradt, csak akkor szóljak, ha vészhelyzet van, és én elkezdtem a három gyerekkel rájönni arra, hogy soha többé nem tudok majd a régi pozíciómba visszamenni, mert egy felnőtt még legalább 15 évig kell majd a gyerekek mellé. A férjem persze dolgozhat tovább ugyanúgy, mint eddig, nekem azonban maximum egy félállás jöhet szóba, és per pillanat fogalmam sincs, hogy hogyan fogom ezt túlélni. Már értem, hogy miért mondta azt az anyukám, mikor elmeséltem neki, hogy szeretnék egy harmadik gyereket is, hogy szerinte nekünk pont elég két gyerek is.”