A kérdés a mi családunkat is megosztja. Esetünkben a hetedikes (gimnazista) lányunkkal szemben támasztott elvárásokról van szó. Ő viszonylag gyorsan, ráadásul önállóan tanul, az egyetlen “hibája”, hogy egyáltalán nem törekszik mindenből a legjobb jegyet elérni. Szerintem nincs ezzel baj. A magam részéről megbeszélném vele, hogy melyek azok a tantárgyak az iskolában, amelyek érdeklik, és amiket szívesen tanul. Valószínűleg azt mondaná, hogy ez a német, a töri és a magyar irodalom. A matekot még vegyük be ezek mellé, mondanám erre, hiszen jól jöhet a továbbtanuláshoz, a többit rád bízom. De ugye a gyermekét nem egyedül neveli az ember. És a gyerek apja ezzel a megengedő mentalitással a legkevésbé sem tud azonosulni.
Érvei a következők:
- Teljesen normális, ha egy gyerek délutánonként legalább másfél-két órát eltölt a tanulással. A mi gyerekünk ezzel szemben néha fél óra alatt összecsapja a leckét, plusz jó, ha elolvas mindent. Igazán belefér az idejébe, hogy javítson azokból a tárgyakból, amikből csak négyesre áll. Nem beszélve a félévi bizonyítványban a biosz hármasról, ami már túlmegy minden határon.
Amikor erre én azt mondom, hogy ez elvileg igaz, de számos más tevékenység is létezik a világon (esetében különórák formájában), ami hasznosabb, mint adott esetben az, hogy a félévi fizika négyesét kijavítsa ötösre, akkor folytatja ezzel:
- Nem jó, ha romlik a gyerek megítélése az iskolában. A képességei alapján a legjobbak között van a helye.
- Oké, most a humán tárgyak a kedvencek, de mi van, ha később fordul a kocka? Utána már nehéz lesz bizonyítani, és megszerezni a legjobb jegyet abból, amiből most négyest, ne adj isten hármast kapott.
- Nem árt, ha megszokja, hogy vannak feladatai. Az ő dolga most az, hogy tanuljon, nyilván úgy, hogy azért nem szakad bele. Később is lesznek olyan kötelességei, amiket nem szívesen végez el. Azokat is hanyagolni fogja majd?
- Annyi különórára jár! Minden vágyát igyekszünk teljesíteni, igazán nem panaszkodhat. A mi kérésünk csak annyi, hogy a szabadideje egy részét (kisebb részét) töltse el a tanulással.
És végül az adu ász: - Kinek vált hátrányára eddig az általános műveltség? Attól még, hogy nem izgatja a fizika, igazán tisztában lehet a fény terjedésével!
Egy kérdésben biztosan nincs vita: naponta nem tölthet el hosszú órákat azzal, hogy a telefonját nyomogatja (viberezés az osztálytársakkal és Minecraft).
A többire általában ezeket válaszolom:
- Nem hiszem, hogy attól romlana a megítélése, hogy bizonyos tantárgyakból becsúszik egy csomó négyes (néha egy-egy hármas is). Ha igen, az a tanárt minősíti, nem a gyerekünket. Meg kell ezt értetni a gyerekkel is, nehogy az önbizalma attól függjön, mások hogyan ítélik meg (igazságtalanul).
- Én hiszek abban, hogy ha majd fordul a kocka, és egyszer mégis a fizika vagy a latin fogja érdekelni, akkor rendszeres tanulással lehet majd ötös. Eddig is volt már erre példa.
- Az, hogy nem mindenből ötös, nem jelenti azt, hogy nem dolgozik rendesen. A dolgozatokra ő is készül, ahogy elolvas minden anyagot, minden órára, napi szinten. A négyesekkel tarkított bizonyítvány csak annyit jelent, hogy nem tökéletes a tudása mindenből, de szerintem nem is kell, hogy az legyen.
- Különórákra elsősorban nem azért járatjuk, hogy cserébe ő is adjon nekünk valamit, ez ugyanis nem barter. Hanem azért, mert jó dolgokat gyakorol, csupa olyasmit, amiben ügyes, amiben sikerélménye van. Azért fizetjük ki ezeket, mert ezzel boldoggá tesszük őt, ez pedig a legfontosabb.
A vitának nálunk még nincs vége. Hiába, van az úgy, hogy két nézőpont nem tud közelíteni egymáshoz. A gyerek – érthetően – nekem ad igazat, amitől természetesen az én érvelésemnek még nem javultak az esélyei. Közben rengeteg ismerőstől, baráttól végighallgattam már hasonló kirohanásokat a kitűnő iskolai bizonyítvány mellett. Valahogy úgy érzem, hogy a legjobb jegyekhez való ragaszkodás mögött sokszor van félelem. Félelem attól, hogy mi lesz, ha a gyerek nem a “legjobbak” közé tartozik. Hiszen verseny van, nemcsak az iskolában, de az életben is, és a versenyben győzni kell, legfeljebb a holtverseny lehet kompromisszum. Szerintem ez tévedés.
Persze, az egészet rosszul kezdtem, mert először azt kellett volna tisztázni, hogy mi is a siker. Mit szeretnénk, ha elérne a gyerek, és hogyan képzeljük el az oda vezető utat? A hétköznapjait, hétvégéit, nyári szüneteit, a komplett gyerekkorát. Nem úgy, hogy kamaszkorára megtalálja azt, ami őt igazán érdekli, amihez nemcsak érdeklődése, hanem tehetsége is van, és elsősorban azzal kapcsolatban ambicionálja a kitűnő eredményt? Nem úgy, hogy megtanítjuk álmodni, és küzdeni az álmaiért?
Mi köze van az álmoknak és az álmokért folytatott küzdelemnek a végig summa cum laude bizonyítványhoz?
Eszembe jutnak az osztálytalálkozóim… Talán mondani sem kell, vannak a volt legjobb tanulók között is boldog és sikeres emberek. Bankokban, a közigazgatásban, a jogi pályán. (Nekem pedig minden tiszteletem az övék.) De vannak olyanok is (nem kevesen), akik a rosszabb bizonyítvány ellenére megtalálták azt az egy területet, amiben később kiteljesedtek, ami a mai napig boldoggá teszi őket, és amiből tisztességesen élnek. Van, aki zenész lett, más lovasfarmot vezet a feleségével, vagy épp egy kis üzletet visz, egyedi kézművestermékekkel.
És eszembe jut óhatatlanul néhány régi emlék. Arról, hogy milyen sok tényezőtől is függ az, mennyire teljesítünk jól a különböző tantárgyakban. A legmeghatározóbb élményem ez:
Általános iskola, hetedik osztály. Kémia a többségünk által gyűlölt és rettegett tanárral. Elviselhetetlen szigor, kihívások a táblához, megszégyenítéssel. Repültek a rossz jegyek. Én év végén kettes voltam, de legalább nem volt otthon retorzió. Engem sem maga a rossz jegy bántott, hanem a szorítás a gyomromban órák előtt, és a gombóc a torkomban a táblánál. Nyolcadikban szerencsére jött egy új tanár. Az első perctől fogva imádtam. Kedves volt, bátorító, ráadásul hihetetlenül érdekes órákat tartott. Hirtelen meg akartam érteni mindent, meg akartam tanulni mindent, ötöst akartam minden órán. Nem voltam ezzel egyedül. Az eredmény? Félévkor ötös, dicsérettel, merthogy egy kerületi versenyen második lettem. Azóta is bírom a kémiát.
Szóval a dolog bonyolult, az én eredeti felvetésem mégis áll még mindig: Kell-e, hogy mindenből ötös legyen az a gyerek? Ha a válaszunk igen, megkérdőjelezhetetlen jó szándék ide-oda, válaszoljunk erre a kérdésre is: Valójában kinek és mit akarunk a gyerekünk kitűnő osztályzataival bizonyítani?