“Nőnapkor derékig gázoltunk a virágos klisékben és a jóindulatú szexizmusban. Ezt szerettük volna ellensúlyozni, és utalni a nőnap eredeti céljára, a nők helyzetének javítására. A témát aktuálissá teszi az Isztambuli Egyezmény közelmúltbeli (ismételt) elkaszálása, valamint a gender-tudományok létjogosultságának megkérdőjelezése is” – mondta Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke a kerekasztal-beszélgetés apropójáról.
|
A beszélgetés résztvevői voltak: • Elekes Irén Borbála, az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa, a hazai nő- és feminizmustörténet kutatója |
A beszélgetést Elekes Irén előadása vezette fel, aki Schwimmer Rózát, a múlt századi feminizmus legnagyobb vezéregyéniségét idézte.
“Sose féltsenek bennünket az urak, ebbe a politikába mi nem akarunk belesüllyedni. Ennek a szennyét mi is utáljuk. Csakhogy évezredek óta háziasszonyok voltunk, ebből a mesterségből megtudtuk azt, hogy a szenny, a piszok, a rendetlenség magától nem múlik el!“
“Schwimmer Róza vajon egyetértene-e azzal, ahogy a nők méltóságát ma kezelik?” – tette fel a kérdést a kutató, többek közt arra utalva, hogy a közbeszédben még mindig rendszeresen központi téma a női test, illetve annak megszégyenítése.
“Olyan, mintha Dunántúl képviselné az egész országot”
Juhász Borbála a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnökeként a női kvóta mellett szólalt fel. Elmondta, hogy egy mai, modern társadalom érdeke azt kívánná, legyen több nő a politikában, és általában több politikus, aki az egyenjogúságot képviseli. “A nők aránya a Parlamentben 25 év alatt sem nőtt érdemben. Még mindig csak 9-10 százalék. Olyan ez, mintha Dunántúl képviselné az egész országot. Átütő eredményt az enyhébb intézkedések tehát nem hoznak. Nem elég, ha az ifjúsági tagozatokon népszerűsítjük a politikát a nők között.”
“Márpedig a tapasztalatok azt mutatják, a nőpolitika holisztikus, elég, ha megváltoztatunk egyetlen szálat, a többi is változni kezd. Ha például hatékonyan lépünk fel a nők elleni erőszakkal szemben, akkor javul a nők gazdasági helyzete. Ha odafigyelünk arra, hogy a kórházi szülészeteken megfelelő bánásmódban részesüljenek a nők, akkor emelkedni fog a születések száma is. Ehhez képest a rendszerváltás óta egyik kormány sem tekintette fontosnak a nők és férfiak közötti hatalmi viszonyok megváltoztatását.”
History versus herstory
Nagy Beáta szociológus azzal a szubjektív benyomásával kezdte, mely szerint olyan, mintha két Magyarország lenne. “Az egyetemen a fiatalok nyitottak, ők értik, hogy a history helyett eljött az ideje a herstory-nak. A másik valóságban ehhez képest gyakran hangzanak el olyan kijelentések, melyek minden tudományos alapot nélkülöznek” – utalt ez utóbbival a gender tudományokat ért támadásokra. (“Társadalmi nemek nem léteznek” – szögezte le Balog Zoltán, az emberi erőforrásokért felelős miniszter nemrég.)
“Miért nem jutnak előrébb a nők a tudományos pályán?” – tette fel később a kérdést. És mielőtt még bárki azt gondolta volna, hogy az informatika, a mérnöki pálya és a természettudományok területén érvényesülni kívánó nőkre célzott volna, hozzátette, hogy a társadalomtudományokban ugyanúgy jelen van a probléma. “Ha ezen a területen nem lesz változás, a tudomány magáról állít ki rossz bizonyítványt.”
Szabó Eszter Ágnes képzőművész dolgozott menekültekkel, romákkal, hajléktalanokkal. A kapcsolódási pont maga a művészet volt, például a hímzés. Tapasztalatai szerint sok nő “passziválja magát“, amin mindenképp változtatni kellene a jövőben.
Notár Ilona kulturális antropológusként azt hangsúlyozta, hogy cigány nőként triplán igaz, hogy az “út akadályokkal terhes“. Őt magát a hagyományos szerepekre és tabukra épülő házassága indította el a női egyenjogúság útján. Férje mellett nőtt fel, és ébredt rá, hogy egyenlőnek lenni természetes. Két lányát már ebben a szellemben nevelte.
A szülés és a férfiak kompetenciája
Károlyi Natália, dúlaként az anyaságról, a szülésről, valamint az egységes szülészeti protokoll hiányáról beszélt, hangsúlyozva a társadalom kifejezetten patriarchális jellegét. “Az anyaság ma már választható, nem követelmény, a kérdés az, hogy milyen áron?” – tette fel a kérdést, majd elítélte a társadalmat azért, mert a nők sokszor arra kényszerülnek, hogy elegendő információk nélkül hozzanak döntést. “Senki nem kompetensebb a nőknél a szülésben, ehhez képest férfiak kontrollálnak mindent, a biztonságra és a tudományra hivatkozva. Az orvos–várandós nő kapcsolat ráadásul minden partnerséget nélkülöz” – fogalmazta meg a kritikát.
Kevesek szabadsága, többség rabsága
Betlen Anna arról beszélt, hogyan jelenik meg (vagy inkább hogyan nem jelenik meg) a nők önrendelkezése a prostitúcióban. “Két, egymással szembenálló álláspont létezik. Az egyik szerint a prostitúció két egyenlő jogú felnőtt alkuja. A mi véleményünk szerint azonban a prostitúció mindig valamilyen visszaélés eredménye. Még akkor is, ha a felek nincsenek ennek a tudatában” – mondta.
Betlen Anna ez után sorra vette a prostitúció szabályozásának európai gyakorlatait, kiemelve az északi modellt, ahol úgy döntöttek a törvényalkotók, hogy a legális prostitúciót nem választják le magáról a prostitúcióról. “Ők rájöttek, hogy egyszerűen nincs más forrása a prostitúciónak, mint az emberkereskedelem, illetve a gyerekek prostituálása. Hiszen a prostitúcióba való bekerülés átlagos életkora 14 év – magyarázta. – Svédországban éppen ezért a klienst büntetik. Az eredmény? Csökkent az emberkereskedelem áldozatainak száma, a közvélemény pedig elfordult a prostitúciótól.“
Vita a szakértő szerint mindig azon van, hogy létezik-e valódi konszenzus kliens és prostituált között. Létezik-e olyan forgatókönyv, mely szerint a prostituált azért végzi ezt a tevékenységet, mert megéri neki, netán mert jó neki, illetve tudja, hogy bármikor abba lehet hagyni.
Az előadás ezen pontján, váratlanul felszólalt valaki a nézők között, mondván, szerinte létezik, ő prostituáltként dolgozott egy darabig, és több olyan embert is ismert, aki szabad akaratából végezte ezt a munkát.
Betlen Anna ezt nem vitatta, de az alábbi nagyon elgondolkodtató kérdéssel reagált. “Ha holnap sikerülne eltörölni a gyerekprostitúciót, az emberkereskedelmet és a kényszerítést, ha maradnának a rendszerben csak azok, akik a prostitúciót önként vállalták, akkor ők vajon mihez kezdenének a kliensek extrém megrendeléseivel? Vegyük észre: a kevesek szabadságát a többség rabsága biztosítja. Azoknak a nőknek a rabsága, akiknek akkor is rendelkezésre kell állniuk, ha a kisebbség nemet mond.”