Mindannyiunk életében van olyan pedagógus, akinek sokat köszönhetünk, és rengeteget tanultunk tőle – nem csak a tananyagból. A különleges és rendkívüli álomtanárok ott vannak mindenütt. Mind mások, de egy dolog közös bennük: valamivel képesek teljes mértékben lenyűgözni minket, és akár hosszú évtizedek múlva is jelen vannak valahogy az életünkben.
Az angoltanárnőm az általános iskolában nemcsak a nyelvet verte belénk, de rengeteg figyelmet is kaptunk tőle, és olyan nő volt, akire fel tudtam nézni – magát vállaló, a szó jó értelmében öntörvényű, kemény, de igazságos. A rajztanárom különlegesnek látott, és képes volt kiállni értem még akkor is, amikor ez azt jelentette, hogy harcolnia kell a szüleimmel. A gimnáziumi biológia-tanárnőm elképesztő érzékenységgel közelített felénk, bármit elmondhattam neki, és sosem élt ezzel vissza.
Cory egyik felsős tanárnőjére és a gimnáziumi angoltanárára emlékszik jó szívvel.
“Csilla néni olyan szinten fogta meg az osztályt, hogy a »lakótelep réme« családból származó srác is tátott szájjal figyelt az óráján. Sőt, mikor ezt a fiút baleset érte, a kómából magához térve Csilla nénit kereste elsőként. A másik tanár a gimnáziumban vette át a csoportunkat angolból. Az első órán végtelenül korrektül vázolta a szabályait: mikor van dolgozat, hogyan számol átlagot, mi a helyzet hiányzás után stb… Első pillanattól tegeztük, és a viszonyunk is ilyen volt vele. Bármiről levelezhettem vele az angol dolgozatom hátoldalán, tényleg bármiről.
Amikor eltörtem a lábam, amíg hiányoztam a fekvőgipsz miatt, írt nekem egy újságot. Egy A4-es lap volt az egész (4 oldal), de az összes cikk rólam és a lábtörésemről szólt.
Az, hogy ma milyen viszonyt ápolok a magántanítványokkal, maximálisan az ő mintája, a tanítás módszere meg Csilla nénié.”
Olykor az is elég, ha a tanár csak ember, aki igyekszik egy kis otthonosságot csempészni az iskolai hétköznapokba. Hanna az általános iskolában ilyen tanítót kapott.
Az alsós napköziben Laci bácsi mindennap kiült az udvarra, elfurulyázta nekünk a magyar népmeséket, és mikor köré gyűltünk, mesélt, méghozzá fejből. Csak ezután volt háziírás.
Míg mi a leckével foglalkoztunk, ő pattogatott kukoricát készített és teát főzött villanyrezsón, amikor pedig kész lettünk a házi feladatokkal, együtt befalatoztuk. Ami néni, a felsős testneveléstanárom szintén közel állt hozzám, annyira aranyos volt, minden szekrényugrást végigizgult a szekrény mellett, nehogy bajunk legyen. Nála bárki kosarazhatott, és mindig megdicsért minket, hogy ügyesek vagyunk, még az olyan törpék is, mint én.”
“Négyévnyi konstans befolyással volt rám a csodálatos Kiss Katalin tanárnő, a rajztanárunk egy művészeti tagozatos gimnáziumban” – meséli Gigi. “Bár körülbelül 120 cm volt, és olyan, mint egy kis veréb, a nagy érettségiző fiúk mégis lehajtott fejjel, teljes csendben állták körbe, amikor beszélt. Kőkemény volt, kicsit sem kedves, nagyon tudott üvölteni, de a tipikus »érted veszekszem« módon. Éreztük, hogy mérhetetlenül szeret minket, és fontosak vagyunk. Amikor érettségiztünk, már nagyon beteg volt, egy évvel később, a temetésén pedig mindenki ott volt.
Ő tanított meg rá, hogy az ember álljon ki a véleményéért akkor is, ha nem éri meg. Azt is miatta tanultam meg magamról, hogy ha kellőképpen felhúznak, akkor dühömben olyasmire is képessé válok a szó pozitív értelmében, amit magam sem hittem volna.
Andinak az általános iskolai osztályfőnöke lett meghatározó személy az életében, aki igazán sokoldalú és melegszívű pedagógus volt.
“Gézabá: osztályfőnök, orosztanár, testneveléstanár, edző egy személyben. Laza és mégis tekintélyes. Olyan figura, aki tényleg élvezte, hogy tanít, és közben kicsit nevelget is minket. Volt humorérzéke, és sok energiát feccölt abba, hogy nyitottak legyünk és maradjunk egymás és a világ felé is. Sokat vitt minket kirándulni, mozogni, kulturálódni. Az edzéseken megtanította, mi a csapatjáték, az összhang, a kitartás, mit ér az erőfeszítés, a nemadomfel, és hogy mennyit számít az, amit mostanában mindfulnessnek neveznek. Senki nem tudta úgy forgatni a szemét és olyan hangsúllyal mondani, hogy »bozsemoj«, amikor valami éktelen baromságot mondtunk oroszul. Az is nagyon becsülendő volt, hogy nem adott le minket akkor sem, amikor igazgató lett, pedig megtehette volna.”
Egy jó tanár olyan hatást is gyakorolhat diákjaira, hogy maguk is a pedagóguspálya felé fordulnak. Nórival például ez történt.
“Panni néni olyan olvasott, művelt és bölcs, amilyen én sose leszek. Mindig csodáltam őt. Nem tudtuk megállapítani, hány éves lehet, nagyon idősnek tűnt, de később kiderült, hogy nem az, ma is él és virul, tartjuk a kapcsolatot. Az órákon mindig komoly volt, de ha valami jó poén hangzott el, nagyon nevetett. Bárkit le tudott oltani egy pillanat alatt, ha kellett. Utólag jöttem rá, hogy ösztönösen úgy viselkedtem a saját óráimon, ahogy ő, sokszor az ő fegyelmezési módszereit használtam, és meglepő, de kis változtatásokkal ugyanúgy működtek ezek a VIII. kerületben, mint a XII. kerületben. Volt egy érdekes szokása: amikor feleltetésnél felszólított valakit, akkor csak a nevét mondta, de ha olyat választott ki, aki közelebb állt hozzá valamiért, annak azt mondta: »Nóra, légy szíves.«”
Pedagógusokkal nemcsak az iskolai tanórákon találkozhatunk, hanem a tanítás utáni időszakban is. Nem mindegy, kihez jár egy gyerek különórára, és ezt Zsuzsi esete tökéletesen megvilágítja.
“A csellótanárom, Gábor bácsi szakállas, kedves arcú, nagyon gyengéd hangú, harmincas férfi volt akkoriban. Nyolc- és tizenhárom éves korom között jártam hozzá zenélni. Nálunk inkább szülői kényszer volt a zeneiskola, rengeteg konfliktus forrása, én pedig úgy lázadtam, hogy alig gyakoroltam. Végig kedves, türelmes maradt velem, sokat beszélgettünk mindenféléről.
Az egyetlen védelmezőm volt: ő beszélte rá a szüleimet, hogy ha nem akarok művészpályára lépni, akkor hagyjanak békén, őt is jobban érdekelte a Beatles 13 évesen, mint a cselló.
A leghitelesebb ember és tanárfigura volt, akit valaha ismertem. Ha játszott, egy pillanat alatt átszellemült művésszé. A példájának köszönhető, hogy néhány régi tanítványa, osztálytársaim, ma, negyvenes éveikben is amatőr csellisták.”
Barnabásra egyetemi oktatója gyakorolt mély hatást, akinél alkotmányjogot és közjogot hallgatott. Ám a tanításon keresztül még rengeteg plusztudást adott át a tanítványainak.
“Kilényi professzor úrról a derűje és humora jut eszembe. Sosem fogom elfelejteni azt a szerda délelőttöt, amikor először hallgathattam az előadását. Mindig egy aznap reggeli napilapból olvasott fel egy hírt vagy interjúrészletet, majd annak apropóján jött a másodpercre pontosan kilencven perc utazás. A külső szemlélő azt hihette, hogy a történetek célja az időkitöltés, holott éppen ezeken volt a hangsúly, ezeken keresztül észrevétlenül ismertük meg az adott jogintézményt és annak működését, sajátíthattuk el a szükséges fogalmakat.
Mindig elmondta: a tudományos munkát tollal és nem ollóval írják, ezért nem is szeretne olyan dolgozatokat olvasni, amelyek csak a meglévő tudományos eredményekre építenek.
Konzultáción sosem adott kész válaszokat, helyette sokszor csak visszakérdezett, vagy felvetett egy mellékesnek tűnő problémát. Ezek vezettek a helyes megfejtéshez. A tőle tanultak számtalanszor segítettek nemcsak a szakmai, hanem a magánéletben is.”
Többször kellene beszélnünk arról, hogy tanáraink milyen fontos útravalót tettek még a képzeletbeli batyunkba a tankönyvi tudáson kívül. Mert ahogy az a fentiekből is kiderült, rengeteg olyan jó irányba terelő, lelkileg-érzelmileg tápláló pogácsát – vagy csak pluszt – kapunk tőlük, amikre talán nem is számítottunk. Ezúton is köszönjük!