Ami különösen elgondolkodtató és aggasztó, hogy a testünk miatti szorongás már egészen korán az életünk részévé válik a kellemetlenkedő beszólások, szurkálások miatt. Nem újdonság ez azoknak, akik az átlagnál kisebbek, nagyobbak, vékonyabbak vagy éppen ducibbak voltak gyerekként. Én az utóbbi táborba tartozom, és bizony erősen rányomta a bélyegét a gyermekéveimre a testem miatti frusztráció.
Ne szépítsük: nagyon kövér kisgyerek voltam, ami egyáltalán nem meglepő. Adva volt két nagyon fiatal, kevéssé tudatos szülő. Mindketten rengeteget dolgoztak, nem azért, hogy kényelmes életünk legyen, hanem azért, hogy sikerüljön a fejünket a víz felett tartani. Anyám alkoholba fojtotta minden bánatát, dühöngését, szorongását, amióta az eszem tudom. Bár imádott, de a szeretetét képtelen volt kimutatni, és amikor lelkiismeretfurdalás gyötörte amiatt, hogy pokollá teszi a gyerekkoromat, egy csomó finomsággal halmozott el. Az, hogy mondjuk a gyerek sportolhatna is valamit, emlékeim szerint soha nem került szóba. Az evés, az etetés volt az egyetlen szeretettel átitatott, meghitt tevékenység nálunk, nem csoda hát, hogy a rabja lettem.
Persze rengeteg bántást kaptam emiatt – anyutól is, hiszen például a ruhavásárlás kész szekatúra volt volt. “Az eszem megáll, hogy nincs az a farmernadrág, amit föl lehetne húzni a nagy seggedre” – ilyen és ehhez hasonló hangulatos kis megnyilvánulások kísérték a gardróbfrissítési próbálkozásainkat. Én sírtam, ő bosszankodott, aztán amikor hazaértünk, megfőzte a kedvenc kajámat vezeklésül. És ez a körforgás tartott egészen kiskamasz koromig. Akkor őrült fogyókúrába kezdtem, ez volt az én tinédzserkori lázadásom.
De előtte természetesen nemcsak időnként otthon kaptam bántó megjegyzéseket a külsőm miatt, hanem az iskolában az osztálytársaim kedvenc céltáblája is én voltam, ha valakit csúfolni támadt kedvük. A hé, dagadt! megszólítás például olyan markánsan tartotta magát, hogy még a nagy (35 kilós) fogyás után, az anorexia kezdeti stádiumában is rendszeresen megkaptam, hiába lehetett akkor már zongorázni a bordáimon.
Akik a bántó megjegyzéseket osztogatják, nyilván bele sem gondolnak, milyen mély sebet üt egy-egy mondatuk. És ez nagy baj, ami a legkevésbé sem elfogadható. Erre szeretné ráirányítani a figyelmet egy nemrég a Twitteren kezdődött trend. Sally Bergesen, egy női sportfelszereléseket gyártó cég alapítója volt az első, aki #TheySaid hashtaggel megosztott egy becsmérlő mondatot, amit még kislányként kapott. Egészen pontosan 12 éves volt, amikor az apukája így szólt:
“Ha így folytatod az evést, kész hájpacni lesz belőled.”
Nem tűnik olyan nagy dolognak, ugye? Pedig nagyon is bántó és frusztráló mondat ez egy kiskamasznak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a mai napig pontosan emlékszik rá Sally. És miután kiposztolta a Twitteren, özönleni kezdtek a hasonló beszólások a #TheySaid (ők mondták) hashtag alatt.
“Sosem fogja szeretni a srác, aki tetszik neki, hiszen túlsúlyos” – súgtak össze a családtagok a 14 éves Paola háta mögött.
“Aztán nehogy striáid legyenek!
Több salátát kellene enned.
Szerintem nem kellene többet enned.
Olyan kellemesen telt lettél” – hallhatta a szeretteitől Ashley.
“Nem igazi a cicid még. Egyszerűen csak kövér vagy” – mondta a 8 éves Amandának egy hozzátartozója.
“Azt tényleg mind meg akarod enni?” – szegezte Diamondnak a hitetlenkedő kérdést a testvére a saját születésnapján, miután egy szelet tortát helyezett a tányérjára.
“Nagyon szép arcod van, de túl kövér vagy nekem” – közölte a 20 éves Ceciliával egy srác az első randin.
“Hagyd abba az evést! A sudár alkat a lehető legjobb testalkat. A kövér csajokat senki sem bírja” – hallgatta az anyjától és a nagyanyjától rendszeresen Queenwinters.
És még sorolhatnánk, ahogy sorolják is keserű élményeiket a twitterezők. Bántó mondatokat, amelyek örökre beléjük égtek. Mert a helyzet az, hogy az ilyen megjegyzések akkor fájnak legjobban, ha a hozzánk legközelebb álló emberektől kapjuk őket. A “vagyunk olyan viszonyban, hogy őszintén megmondhassam” soha nem elfogadható mentség az ilyen bántásra. Ahogy semmi más sem az.