“34 éves vagyok, és megőrülök, mert nem hagy levegőhöz jutni anyám”

Vannak szülők, akik a gyerekek cseperedésével párhuzamosan el tudják fogadni, hogy a szülő-gyerek kapcsolat is folyamatosan változik. Ez lenne az ideális, de sajnos sok olyan családdal is találkozom, ahol ez nem megy zökkenőmentesen. Általában nem a családok ismerik fel a problémát, hanem a “gyerek”, aki már felnőttként próbálna élni, de olyan nehézségeket tapasztal, amiket a túl szoros szülői kapcsolat okoz. A tünetek sok esetben a szexualitással kapcsolatosak. A bizonytalanság, az inkompetencia érzése miatt sokszor a túlféltett, gyerekstátuszban lévő felnőttek képtelenek párkapcsolatot létesíteni, hiszen a családban megélt szoros kötődés fogva tartja őket.

Ahogy növekszik a gyerek, elindul egy természetes folyamat  – a szülőktől való függetlenedés. Az éréssel párhuzamosan a gyerekek már nem igénylik azt a fajta figyelmet, kontrollt, ami kisgyermekkorban szükséges. Ugyanígy van a felnőtté válás során is. Ami még kamaszkorban természetes törődésnek tűnt, az egy fiatal felnőtt ember életében már fullasztó teherként jelenik meg.

“Szerintem irigylésre méltó, ahogyan élek, mert semmi gondom nincs”

Vannak fiatalok, akiket egyáltalán nem zavar a szülői jelenlét, hiszen kényelmessé teszik az életüket, mosnak, főznek, takarítanak rájuk, a szülők a nagyobb döntéseket is meghozzák helyettük. Első ránézésre ez egy idilli állapot. Ám ennek a következménye az, hogy a fiatal felnőttnek nem kell döntéseket hoznia és felelősséget vállalnia, a pszichés fejlődése megreked, leginkább egy tinédzseréhez hasonlít. Ez aztán egy idő után nyilvánvalóvá válik. A szembesülés mindig nagyon nehéz.

“Tök jó dolgom van, a szüleimmel élek, van egy külön lakrészem. Sokat tudok spórolni, hiszen a rezsit is anyámék fizetik. Nekem csak dolgoznom kell és a pénzt félrerakni. Anyu főz, mos rám, és ki is szokott takarítani.

Szerintem irigylésre méltó, ahogyan élek, mert semmi gondom nincs. Amikor megjövök a munkából, akkor meleg vacsora vár. Harminckét éves vagyok, jól keresek, imádok bulizni. Párkapcsolatom most nincs. Jó érzés, hogy anyuék mögöttem állnak és elkényeztetnek” – meséli Janka, 32 éves tervezőmérnök.

“Startupokkal foglalkozom, harminchét éves vagyok. Hogy hol lakom? A szüleimmel élek, egy külön szobám van. Nem is tehetném meg, hogy elköltözöm, mert folyamatosan egyetemre járok, képzéseket végzek. Anyámék azt mondták, hogy az a dolgom, hogy tanuljak, én meg kihasználom ezt a lehetőséget. Mindent fizetnek, megtehetik, én vagyok az egyetlen gyerekük. Annyit dolgozom, hogy a bulikra legyen zsebpénzem, ezt mégse nekik kelljen már fizetniük.

Nem volt még igazi kapcsolatom, pedig vágyom rá. De valami miatt nem jön össze. Talán félek a lányoktól. Mindig zavarban vagyok, ha egy lány hozzám szól.

Anyu mindenben segít nekem. Apu ezt rossz szemmel nézi, ő mindig bántja anyut, hogy anyámasszony katonáját nevel belőlem. Szerintem csak féltékeny, és nem bírja elviselni, hogy anyuval ideális a kapcsolatunk“ – meséli Misi, 37 éves alkalmazásfejlesztő.

A családban elmosódnak a határok

Azokban a családokban, ahol túl szoros a kötődés – esetleg a szülők és gyerekek közötti határok elmosódottak –, jellemző a fent leírt jelenség, amelyet más néven Pán Péter szindrómának is neveznek. Az örök fiatalság konzerválása nem a gyerek döntése. A családban olyan összeolvadás tapasztalható, ami első látásra ideálisnak tűnik, ám ha jobban a mélyére nézünk, akkor látható, hogy patológiás folyamatokról van szó. Jellemzően nincs meg a lehetőség a családban arra, hogy a családtagok egyéni döntéseket hozhassanak. Mindenki mindenről tud, az érzések, a kommunikáció, a tettek és gondolatok síkján hajlamosak a családtagok befurakodni a másik családtag saját szférájába. Nincs érzelmi, gondolati vagy akár cselekvésbeli elkülönülésre való lehetőség. Íme, néhány jellemző példa a határok elmosódására.

“Tizennégy éves koromig anyuék között aludtam, és mindig végighallgattam, amikor szexeltek!”

“A bátyámmal aludtam egy ágyban 22 éves koromig!”

“Felnőttként is meztelenül járkáltunk egymás előtt a szüleimmel!”

“Amikor fürödtem, apu és anyu is simán bejött a fürdőszobába. Iszonyatosan zavart, de nem mertem szólni, mert azt érezték volna, hogy nem szeretem őket!”

“Az egész család egyetlen törölközőt használt. Sőt, bárki bármelyikünk fogkeféjével moshatott fogat.”

A gyerek lesz az eszköz ahhoz, hogy a szülők érzelmi igényei ki legyenek elégítve

Egy egészséges családban a szülők képesek elkülönülni a gyermekektől, és azt is elfogadják, ha a gyerek akar egyedül lenni. Mindenkinek van saját zuga a lakásban, ahová bármikor bemehet. Képesek tiszteletben tartani azt, hogy a másik egyedüllétre vágyik, és nem büntetik érzelmi zsarolással a gyereket, aki korának megfelelően dönthet, és vállalja is ezért a felelősséget. Ez azonban nem tud megvalósulni akkor, ha a szülők a gyereket arra szocializálják már kicsi kora óta, hogy mindent kötelező elmondani, nem lehet saját kis titka, és nem dönthet semmiről.

Bogi története pont erről szól. A szülei a felnőtt életét is megkeserítik, ami Boginak már párkapcsolati problémákat is okoz:

“Felnőttem, és most végre betoppant az életembe az igazi szerelem. Rá kellett döbbennem, hogy alapvető készségeim hiányoznak ahhoz, hogy boldog legyek. A szexuális életem is nagyon későn kezdődött. Maszturbálni sem volt lehetőségem, hiszen otthon zárhatatlanok az ajtók, és egyébként is teljesen átlátszó üvegből vannak. A szüleim nem viselték el, hogy saját életem legyen.

Amikor néhány éve a nővéremmel elmentünk bulizni, akkor is haza kellett telefonálnom, hogy tényleg megérkeztünk a buli helyszínére. A megbeszélt időre jöttek értünk a szüleink autóval. Tök ciki volt.

Persze így lehetőségünk sem volt igazán ismerkedni és randizni a fiúkkal. Sajnos a mai napig mindenről tudni akarnak a szüleim, ez a viselkedés főleg az anyámra jellemző. Még mindig naponta többször felhív telefonon, ellenőriz, döntéseket hoz helyettem, telefonálgat a férfiaknak, akik megjelennek mellettem, ezzel el is riasztja őket. Én is hibás vagyok, mert eddig minden gondolatomat és érzésemet megosztottam vele, és ezzel ő visszaélt. Ezért sem sikerült még egy igazi párkapcsolatot kialakítanom, pedig már 34 éves vagyok. Eddig nem tudatosult bennem, hogy úgy kezel, mint egy kisgyereket, de most már tudom, és iszonyúan zavar. Megfulladok attól, hogy rám akaszkodik, és nem bízik bennem!

Abban a házban vettek nekem egy lakást, ahol ők is élnek, természetesen a szüleimnek is kulcsuk van hozzá. Hiába kérem, hogy ne jöjjön fel rendet csinálni, megsértődik, és érzelmileg zsarol! Úgy érzem, kíváncsi az életemre, kutakodik és ellenőriz.

Elegem van ebből, de mégis nagyon nehéz neki ellent mondanom. Olyankor azt érzem, hálátlan vagyok, pedig hálásnak kellene lennem. Próbáltam vele megbeszélni a dolgot, de megsértődik, elzárkózik, és bűntudatot kelt. Már pár hónapja igyekszem nem mesélni a magánéletemről, pedig elvárja. Mindig azt érzem, hogy nehéz neki ellentmondanom, hiszen eddig úgy éltem, hogy mindenről tudott. Szeretnék végre felnőtt életet élni!”

Bogi segélykiáltása elég egyértelműen rajzolja meg, hogy a gyerek a felnőtt kora ellenére is kisgyermek státuszban marad. A fenti leírásban látjuk, hogy Bogi szenved, úgy érzi, le van láncolva, az egész élete kontroll alatt van. Nem élheti a saját életét. Tehernek érzi azt a nagy “szeretetet”, amit a szülők közvetítenek felé.

Ezt az állapotot a szülők hozzák létre. Ahogy nő a gyerek, azt élik meg, hogy elveszítik az életük értelmét. Félelmetes számukra belegondolni, hogy a gyermekük önálló életet éljen. Éppen ezért a túlféltéssel, a kiszolgálással kialakítják a gyermekben az elszakadástól való félelmet. Így a szülők egy nagyon fontos szükséglete ki van elégítve, a saját, egyéni célok helyett van egy mondvacsinált célja az életüknek. A gyermek eszközzé válik ahhoz, hogy a szülők érzelmi igényei ki legyenek elégítve.

Bogi anyukája, Róza mesél, aki 62 éves nyugdíjas.

“Bogi és a nővére, Kati a legnagyobb kincsem. Az egész életemet arra áldoztam, hogy legyen belőlük valaki. Mindent feladtam miattuk, csakis az volt a fontos, hogy nekik mindenük meglegyen.

A mi családunk tökéletes, nagyon szoros a kapcsolat, és ez így normális.

Szerintem nagyon fontos, hogy mindent meg tudjunk beszélni, érdeklődjünk a másik iránt, és ne legyen titka senkinek a másik előtt. A mai napig segítek nekik mindenben, főzök, mosok rájuk, Bogi lakását is rendben tartom. Tudok a fiúkról, a kapcsolatokról. Boldog vagyok, hogy Bogi itt él mellettünk, és a nővére, Kati is. Így mindannyian közel vagyunk egymáshoz, bármikor átmehetek hozzájuk. Majdnem úgy élünk, mint amikor kicsik voltak a gyerekek.

Nekem nagyon jó érzés, hogy itt vannak körülöttem, mert van értelme az életemnek. Mi lenne velem, ha messze kerültek volna? Kiüresedett lenne a világ, és úgy érezném, nem érdemes élni!

Róza úgy érzi, hogy ha a gyerekeik a felnőtt életüket élnék, akkor neki nem lenne életcélja. Önző érdek vezérli abban, hogy a gyermekeit nem engedi felnőni. Konzervál egy olyan családi állapotot, amelyben az évek haladása ellenére is megmarad az a miliő, amely a kisgyermekes családokra jellemző. A kontroll és a féltés miatt szülőként nem teremti meg annak a lehetőségét, hogy a gyermekei kompetens, dönteni és felelősséget vállalni tudó felnőttekké váljanak.

Pedig a szülőnek ez az egyik legfontosabb feladata.