Az idei lesz zsinórban a nyolcadik év, hogy pár vállalkozókedvű apuka fogja a gyerekeit, bevágja a kocsiba a sátrat és pár fontosabb kelléket, majd az anyukák nélkül indul útnak, hogy együtt legyen éppen kamaszodó fiával vagy még pelenkában rumbázó kis porontyával a Zala megyei Kistolmácson.
Fotók: Rostás János és Simon Csanád
Az ötlet Varga Peti és két barátja fejéből pattant ki először: egy tiszai evezős túra volt a terv, de ezt a pici gyerekek miatt hamar elvetették. Ezután jött az ötlet, hogy egy tóparti kemping is tökéletesen megfelelne. Azóta a csapat nagyot bővült, körülbelül tizenöt apuka és 20-25 lurkó alkotja a társaságot. A Lolka-Bolka gyermeknevelde felirat már a kezdetektől ott feszít az idézőjeles tábori fűzfa ágai között.
Két háromgyermekes apuka, Csaba és Attila
Emlékszem, amikor először eljöttünk, a fiam, Beni négyéves volt. Nem volt az a belevaló kisfiú: rettegett a különböző zajoktól, ha picit csepegett az eső, már rohant is be a házba, ha pedig piszkos lett a keze, addig nem volt hajlandó enni, amíg kezet nem moshatott. Szóval kicsit izgultam, hogy hogyan fogom ezt a pár dolgot – ami ugye a kempingezés szerves része – áthidalni, és nem az első éjszaka után kialvatlanul visszautazni Budapestre. Hála az égnek kellemesen csalódtam az én hős kisfiamban, aki zokszó nélkül ment a többiek után, nagyokat csobbant a tóban, vagy a horgászásmester, a Gébics által szervezett éjszakai tómegkerülésben is benne volt. Sőt még törpeharcsát is fogott, amit aztán a kiemelésnél – mit ad Isten – pont fejbe is csapott. Ez persze elvette a kedvét a horgászástól a következő napokra.
Programokból nincs hiány, estére még a legelevenebb gyermek is elfárad. Kisvasutazunk, úszunk, túrázunk az erdőben, pecázunk, focizunk, kincset keresünk, grillezünk, bográcsozunk és szalonnát sütünk.
A falubelieknek már nem újdonság a minden évben megjelenő, különböző színekben pompázó sátoregyüttes, amely pár napra színt visz a nyugodt település mindennapjaiba, és feldobja a helyi Tó büfé forgalmát. Kezdetben pár virsli, sör, fröccs vagy jégkrém fogyott, hiszen az apukák még kézben vitték a gyerekeket, de a mára már felcseperedett emberkék egyedül rendelnek, és lazán felíratják a közös papírra a kiszemelt édességet. Emlékszem, egyik évben meg kellett húzni a határt, a nagy lendületben százhúsz jégkrémet is elpusztított a sáskahad – ami estére rendesen meglátszott a pénztárcákon. Az új szabályozás értelmében egy gyermek maximum három dolgot kérhet, ami, úgy tűnik, egész jól működik.
Ami az igazat illeti, nem minden perc leányálom, stressz is van bőven: az állandó pelenkacsere, a nem szeretem ezt vagy azt kifogás, Nem akarok aludni még!, Hideg a zuhanyzóban a víz!, vagy a Sötét van a vécében! dolog azért néha próbára teszi az idegeket, de igyekszünk férfiasan lazán kezelni és megoldani ezeket is.
Az otthon hagyott anyukák természetesen gyakran érdeklődnek, nem tudják leplezni aggodalmukat, megállás nélkül csörögnek a mobilok; de persze vannak olyanok is, akik rég feladták és beletörődtek. Sajnos az évek alatt olyan apuka is akadt, akik besokallt, és soha többé nem jött, ám a többség semmi pénzért nem hagyna ki egyetlen alkalmat sem, hiszen a gyerekeikkel és a cimborákkal eltöltött, nevetésben és határtalan jókedvvel átitatott napokat semmi sem tudja helyettesíteni.
Ami engem illet, nem tagadom, kifacsartan szoktam hazaérni az apák napjáról, hiszen a kempingezés, a sátorban alvás nem a kényelemhez szokott embernek való. A legrémesebb része az alvás: a felfújt, hullámzó gumimatrac, a hangos horkolások nehezen hoznak álmot az ember szemére. Ilyenkor reggel nem ritka, hogy üveges tekintetű, kialvatlan férfiarcok néznek vissza egymásra – de ez is csak egy jó alap a nap vicces kezdésére.
Egy biztos, amíg lesz ilyen tábor, és a gyerekek is akarjak, mi ott leszünk. Szerencse, nálam még viszonylag kicsik a srácok, de talán a többi apukát sem akadályozza meg, hogy akár gyerek nélkül is folytassa ezt a tradíciót – és ahogy magunkat ismerem, apák napján ott ülünk majd a tűz körül az unokáinkkal.
