Nincs a romantikával semmi baj, csak akkor, ha már irreális elvárásokat támasztunk az igaz szerelemről alkotott elképzeléseink miatt a valós párkapcsolatokkal szemben. Nemcsak annyi a gond, hogy ettől nehezebb lesz együtt élni a párunkkal, hanem úgy tűnik, kapcsolatot találtak a tündérmesés hiedelmek és a bántalmazó kapcsolat között.
Nem arról van szó, hogy egy nagy és romantikus szerelem mindenképpen családon belüli erőszakhoz vezet, hanem a mögötte lévő hiedelem a bántalmazás melegágya lehet. Ez a hiedelem abból áll, hogy a nő egy férfitól függ – a lovag, aki megmenti –, és nem lehet boldog a férfi szerelme nélkül. A szerelem első látásra, örökké boldogan élünk, míg meg nem halunk mind nagyon romantikus, csak épp nincs sok köze a valósághoz. Azt sugallja, hogy a szerelem minden problémára megoldást jelent, és ha nincs, akkor nem lehet teljes az életünk. És persze egyetlen igaz szerelem lehetséges, ami mindent legyőz és örökké lángol.
Ez a fajta szerelem nem igényel törődést, nincs hatásunk rá, nem változik. Aki élt már valaha párkapcsolatban, az kénytelen volt szembesülni vele, hogy ilyen nincs.
Azok az emberek, akik hisznek ebben a fajta egy-lelki-társ-létezik szerelemben, a párkapcsolatukban a mindent vagy semmit alapon gondolkodnak: ha jól működik a kapcsolat, akkor biztosak benne, hogy a lelki társukkal élnek, ha pedig konfliktus merül fel, az bizonyíték számukra, hogy mégsem nekik való a párjuk, és szakítaniuk kell vele, hogy megtalálják az igazit. Ezért aztán, hogy ne kelljen szakítaniuk, inkább mindenáron kerülik a konfliktusokat, és megtesznek mindent, amit a párjuk akar.
2003-ban Rudman és Hepper készítette azt a tanulmányt, amiben leírták a “glass slipper effect” jelenséget (üvegcipő effektus). A romantikus hiedelmek és a nők belső ereje között kerestek kapcsolatot. A kutatásban részt vevő nőknél azt vizsgálták, mennyire erős a romantikus fantáziákba vetett hitük, és mennyire érdeklődnek az olyan dolgok iránt, mint a tanulás, társadalmi státusz, bevétel és vezetés. Kiderült, hogy minél erősebb a romantikus hitrendszere a nőknek, annál kevésbé érdekli őket az, hogy mekkora belső erejük van. Kevésbé érdeklődtek a felsőoktatás, a karrier, a magas fizetés vagy a vezetővé válás iránt.
A kutatók több elméletet is kidolgoztak, hogy miért van ez:
- Lehet, hogy ezeket a nőket arra szocializálták gyerekkorukban, hogy ne akarjanak többet elérni tanulmányaikban vagy bevételben.
- Lehet, hogy néhányan beleragadtak egy olyan élethelyzetbe, amiből nem látnak más kiutat, csak ha egy erősebb férfihez hozzá tudnak menni.
- Vagy lehet, hogy azért építették fel magukban a romantikus hitet, hogy a körülöttünk lévő szexista rendszert igazolják, amiben a nők kevesebb lehetőséghez jutnak, csak azért, mert nők.
Lényegében azt jelenti mindez, hogy az erős romantikus hitrendszerből következik az, hogy sokkal inkább hajlamossá válunk függővé tenni magunkat érzelmileg és anyagilag egy erősebbnek gondolt férfitől. Ráadásul, ha hiszünk a lelki társ teóriában, akkor ehhez még az is hozzájön, hogy mindenáron igyekszünk pozitív színben látni a párunkat, elkezdjük racionalizálni a viselkedését, mert hinni akarunk benne, hogy ő a lelki társunk.
Megmagyarázzuk magunknak, hogy miért kell elfogadnunk pár pofont és némi lelki terrort.
Ezt a jelenséget Franiuk, Shain, Biertiz és Murray írta le egy tanulmányban 2012-ben. Kutatásuk során azt találták, hogy ha egy pár nem igazán összeillő, és hosszútávú kapcsolatban élnek (házasság, gyerekek), akkor azok, akik a lelki társ teóriában hisznek, sokkal többször válnak családon belüli erőszak áldozatává. Ha az erőszak a kapcsolat elején elkezdődik, akkor könnyebben lépnek ki a kapcsolatból, talán azért, mert még nem támasztották alá elég érvvel maguknak azt, hogy az Igazival vannak együtt. Ha viszont később válik csak erőszakossá a párjuk, amikor már eldöntötték, hogy a lelki társukkal élnek, hajlamosak beleragadni a bántalmazó kapcsolatba.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy mindenki, aki romantikus beállítottságú egyben áldozattípus is lenne. Inkább csak egy apró figyelmeztetés azoknak, akik hisznek a tündérmesékben, hogy nem mindig ér azzal véget a történet, hogy “boldogan élünk, míg meg nem halunk”.