Már másfél éves korban nyugodt szívvel be lehet vezetni az esti mese intézményét a gyerekeknél, persze nem a legbonyolultabb és legijesztőbb Grimm-mesével kezdve, hanem egy olyan könyvvel, ami a gyermek korának megfelelő. Ilyen korai emlékeim ugyan nincsenek a saját gyerekkoromból, de arra nagyon jól emlékszem, milyen jó volt elalvás előtt mesét hallgatni, és hogy még 16 évesen is néha megkértem az anyukámat, hogy olvasson fel nekem egy mesét.
Bár ez extra kérés volt, nem épp megszokott helyzet, ami azért állt elő, mert “véletlenül” megnéztem egy Twin Peaks-epizódot a tévében, pont azt, amelyikben Bob az ágy végében néz – de hogy néz! –, amitől rémálmaim lettek, és még évekig lámpánál tudtam csak aludni. Ekkor éreztem azt, hogy mégsem akarok felnőni, kimentem anyuhoz a nappaliba, kamaszos szégyenlősséggel és csendben, lesütött szemmel megkérdeztem, hogy vajon egy tízes skálán mennyire lenne ciki, ha olvasna nekem mesét. Nem mondom, hogy nem szaladt a szemöldöke meglepetésében a tarkójáig, de azért fogta az Andersen-könyvet, és becsülettel leült az ágyam mellé mesélni. Én pedig jó kislányként el is aludtam tőle.
Gyors és nem reprezentatív közvélemény-kutatásom során azt láttam, hogy minden felnőttben, akinek gyerekként meséltek, jó élmények maradtak a mesélésről.
Előjöttek az olyan sztorik, amikben anyukák olvasták a Csipike, az óriástörpét vagy a Micimackót, és örömmel találtak egymásra azok, akiknek ugyanaz volt az esti mese egymástól függetlenül. A mese ragasztóként működik a családban, mindenki csupa szeretettel beszélt azokról a pillanatokról, amikor odabújt a szüleihez, miközben olvasták a meséket. Úgy tűnik, bármilyen meséket, mert ahogy visszaemlékeztek, maga a történet nem is volt annyira fontos, mint az esemény maga, úgyhogy ha anya levette volna a polcról a legunalmasabb enciklopédiát, azt is áhítattal hallgatták volna gyerekként.
Vég nélkül tudták a felnőttek sorolni, hogy mi mindent olvastak nekik gyerekkorukban a szüleik, Lázár Ervin, Benedek Elek, Csukás István és Janikovszky Éva neve rendre előkerült, ami nem is csoda, hiszen ők olyan írók, akiknek az összes könyvét bármikor újra meg újra elő lehet venni, akármikor születtek a gyerekeink. Sok szülő talált ki saját mesét is, ami külön kiemelendő remek ötlet, mert ezzel az eszközzel könnyíthetünk a gyerek lelkén, hogy fel tudja dolgozni a vele történteket. Ezeknek a saját meséknek csak annyi a lényege, hogy az aznapi eseményeket egy kitalált főszereplővel meséljük el, menjen oviba, ejtse a lábára a tányért Pistike, dobálja a labdát, mosson fogat lefekvés előtt… épp úgy, mint a gyermekünk.
Amikor a lányaim picik voltak 10 évvel ezelőtt, az ilyen kitalált mesékkel kezdtem a mesélést nálunk másfél éves korukban.
Addig még csak képeskönyveket nézegettünk, de onnantól beindult a mesélés, és nem múlhatott el úgy este, hogy ne akarták volna hallani Sári és Luca történetét. Jó, anyának nem volt túl nagy fantáziája, a főszereplők neve a gyerekek második neve lett. De nem gond, így még inkább tudtak azonosulni velük, ahogy végigmeséltem a napjukat velük.
Amikor 2 évesek lettek és már megültek tíz percet a fenekükön, akkor jött el a könyvekből mesélés ideje. Most pedig ugyanez történik a húgukkal, aki épp most 2,5 éves, én pedig azon kaptam magam, hogy ugyanazokat a könyveket olvasom neki, mint 10 éve a nagyoknak. Sőt, mivel a nagyoknak majdnem ugyanazokat olvastam, mint nekem a szüleim gyerekkoromban, így mondhatjuk azt, hogy nemcsak századszor, de tízezredszer is újra mesélhetők ezek a könyvek.
Nincs itt elég hely, hogy minden remek mesekönyvet felsoroljak, úgyhogy szubjektíven válogattam közülük kedvenceket.
Marék Veronika: Boribon és Annipanni
A Boribon-mesekönyvek abszolút aduászok a kicsiknél, nem is lehet kiemelni közülük egyet sem, minden gyereknek más történet a kedvence. A nagy lányomnak a Boribon és Annipanni volt becsípődve, amikor Boribon elmegy szamócára vadászni, és Annipanni ruháit szedi össze útja során. Majd persze találkoznak, és barátok lesznek. Ha nem olvastam fel nyolcezerszer, akkor egyszer sem. A középső a Boribon beteg című könyvért volt oda meg vissza, azóta is enyhe hipochonderség jellemzi a gyereket, remélem nem azért, mert annyiszor meghallgatta ezt a mesét. A kicsi pedig most a Boribon házikójáért rajong, de annyira, hogy otthon is bunkert kell gyakran építeni neki takaróból és asztalból.
Marék Veronikával amúgy is elfogult vagyok, mert gyerekként imádtam a Laci és az oroszlán című könyvét, amelyből rengeteg bátorságot merítettem, és ezt az imádatot továbbadtam a gyerekeimnek is, rendszeres esti mese náluk is. Ahogy Laci megküzd a félelmeivel, az egyszerűen zseniális, nagy segítség minden kicsit félősebb gyereknek. És persze ne hagyjuk ki a Kockásfülű nyulat és a KippKopp-történeteket sem az írónő könyvei közül, ez utóbbiak például a család nagy kérdéseit is kitárgyalják, úgyhogy már csak ezért is érdemes repertoárra tűzni őket.
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Ovis korban már befogadhatóvá válik a gyerekek számára A Négyszögletű Kerek Erdő humora, még akkor is, ha ilyen idősen még nyilván nem értik a finom rezdüléseket és szarkasztikus felhangot benne. A karakterek olyan erősek, hogy könnyen beleszeretnek a könyvbe a gyerekek, a párbeszédek olyan lebilincselőek, hogy eszükbe sem jut felugrálni a mese alatt. Lázár Ervintől sem lehet csak egy könyvet ajánlani, mert akkor mi lesz a Szegény Dzsoni és Árnika könyvvel, amelyhez már nagyobbnak kell lenni, érdemes nagycsoportig várni vele, de akkor annál inkább elvarázsolja a gyerekeket ez a különleges, romantikus sztori. Utána, kisiskolásként pedig máris jöhet a Berzsián és Dideki, amelyben a költő szakít az emberiséggel, és Áttentő Redáz rettentő ádázul viselkedik.
Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék
Szívem szerint felsorolnám az összes mesekönyvet Janikovszky Évától, de annak sok értelme nem lenne, úgyhogy inkább csak azt emelem ki, amit rongyosra olvastam. Vagyis először a szüleim olvasták rongyosra nekem, aztán folytattam az olvasást – ugyanazzal a könyvvel – a saját gyerekeimnél. Gyerekként teljes mértékben egyetértettem a főhőssel, mert tényleg minek szólnak rá a felnőttek a gyerekekre olyan sokszor, majd felnőttként jókat mosolyogtam azon, hogy nahát, én is ugyanilyen felnőtté váltam. Janikovszky Éva kifinomult humorát receptre felírnám minden gyereknek és felnőttnek, úgyhogy tökéletes esti mesék válhatnak a könyveiből.
Czigány Zoltán: Csoda és Kósza
A mai szülőknek óriási szerencséjük van, mert már az iskolás gyerekeiknek olvashatják a Csoda és Kósza könyveket. Az esti mesélés akkor a legjobb, ha a szülő is remekül szórakozik, márpedig Czigány Zoltán meséin gurulni lehet a nevetéstől felnőttként is. A két csodalóról szóló történetek szürreálisak, a valósághoz kevés közük van, hiszen melyik ló menne a Marsra Mars csokit enni, vagy akarna festő lenni. Mégis, épp ezért lenyűgözik a könyvek a gyerekeket, és az író különleges humorának köszönhetően családi szórakozás válik a mesélésből. A kölkök pedig alig várják a nyihogást a mesék végén, amit természetesen ők szinkronizálnak.
A. A. Milne: Micimackó
Kötelezővé tenném a kisiskolások számára a Micimackót, ami olvasva sokkal mélyebb tartalommal bír, mint a belőle készült rajzfilmek. A gyerekek empátiáról, barátságról, elfogadásról tanulhatnak belőle, amire hatalmas szükségük van ebben a mai világban. A karakterekkel azonosulva megértik, hogy mindenki más, és úgy jó, ahogy van, nem kell egyformának lennünk ahhoz, hogy szerethetők legyünk, és hogy mindenkinek van valami kis kattanása, amivel együtt válunk egyéniséggé. Épp erre a látásmódra van szükségük a gyerekeknek ahhoz, hogy emberibb világban nőjenek fel.
